Szerettem volna valami felháborodott mondattal kezdeni. Olyesmivel, hogy ez aztán már tényleg a legalja. Vagy azzal, hogy na aztán ennél lejjebb már nincs. Azt hittem, a politikusok aljasságának van alsó határa. Vagy, hogy a cinizmus már csak üres szó a kampányra. De hát ezek gyenge mondatok, és tulajdonképpen nem is vagyok felháborodva. Mondom a lényeget: a PSD kitett egy magyar bannert, Mérába, hogy ők hozzák a vizet Andrásházára, Mérába és Szucságba. Mert víz az nincs. Városi soha nem is volt, a települések kollektív idején épített tározói kiszáradtak, a kutak kiapadtak néhány éve. Persze nem az összes, amelyikben még van víz, abból hordják vedrekkel az emberek. A vizet tényleg hozzák, már egy jó ideje. A szomszéd faluból kell áthozni a fővezetéket és onnan leágaztatni a házakhoz. Tart már vagy két éve és legalább még kettőt el fog, mert ez az ország már csak ilyen. S a polgármester sem siet annyira, hátha véletlenül majd pont a helyhatósági választások kampányában avathatja fel a vízvezetéket mindhárom faluban. Magyarul, ha addigra megtanul néhány szót. De addig még itt van ez az államfőválasztási kampány, amit az ő jelöltjük a szinte borítékolt győzelmi előrejelzések ellenére el is veszthet ha beüt még egy- két jól irányzott tengerész jobbhorog. Hát, mindent a biztos győzelemért alapon, mindent megtesznek. A magyar nyelvű vízfakasztás igazán nem lehet kihívás a PSD-nek. S ha nem sikerül egyből, bizonyára ott vannak raktáron a szépen matricázott kampányvederek.
Miközben a magyar futball színvonala fű alatti, s még így sem sikerült kijutni a VB-re, s ebből fakadóan nosztalgiába hajló focirajongásunk nem ordíthatja torka szakadtából a román közvetítés alatt, hogy Rio-Rio-Hungárió (nem az én poénom), addig a döbbenet velőtrázó sikolya taglózott a sárga pádimentum alá, mikor azzal kénytelenűltem szembesülni, hogy a székelyek nem zúzták porrá Hegyi-Karabahot! Pedig lehetett volna! Svédországban volt az Elismeretlen Országok VB-je! Nem tudom vannak-e selejtezők, de szerintem simán ott lehettünk volna Abbházia, Kurdisztán és az asszírok között! És tegyük a foci utáni vágyakozó-rivallásban a meghasadás rögös sziklaperemére sodródott szívünkre a kezünket, lazán benne lehetett volna a pakliban, hogy lebicskázzuk a döntőben Nizzát! Elvégre kik azok? Nincsenek is elismerve, s puff megnyerik az alternatívat! Kéne intézkedni, hej!
10.18 Úgy döntöttem közvetítek. Magaslesről figyeljük az SZKT munkálatait. Az RMDSZ miniparlamentje még nem ült össze. Pillanatnyilag áll. Részben legalábbis. Egyesek leültek. 10.19 Markó Béla, Kelemen Hunor és Borbély László ül. 10.20Névsorolvasás. Engem nem szólítanak... 10.20 Egyesek azt mondják, hogy itt vannak, mások, hogy nincsenek. 10.20Frunda "jelen"-je kétszer is bezengi a termet. Másodszor valaki helyett, aki itt van, csak még nincs itt. 10.27 Az egyház képviselőit is köszöntik. És a médiát 10.29 A sajtó képviselői közül senki nem nyújtja fel a kezét, amikor egyet kell érteni a napirendi pontokkal. A többieknek tetszik. 10.34 Kelemen Hunor köszönetet mond mindazoknak, akik az EP választáson az RMDSZ-re szavaztak. Neveket nem említ.
a sajtó alkot az erkélyen
10.38A sajtó alkot. Csendesen kattognak a laptopbillentyűzetek. 10.39 Máté András hátat fordít az SZKT munkálatainak. A háta mögött ülővel beszél, levett szemüveggel. Visszatette. Visszafordult. Most meg hátra. Szigorúan néz. Rám. 10.42 Az erkélyről nézve tizenhat politikus netezik telefonon vagy táblagépen. Mintegy kilencre tehető azoknak a száma akik Facebookon követik nyomon a munkálatokat. 10.53Akinek nincs netje, a Kultúrpalota mennyezetét nézegeti. Vagy jegyzetel. Vagy olvas. Vagy hátradől. Vagy előre. 10.57 Az udvarlóra váró, diófa árnyékában ülő hajadonról beszél Kelemen Hunor. 11.00Megvolt az első taps. 11. 01 Kovács Péter nem Facebookozik. Ő beszél. 11. 07 Kovács Péternek megengedjük, hogy köszönettel tartozzon. Ő kérte. 11.11 Nagy erő, történelmi igazság, kis sereg. A mikrofon is begerjed, régimódi bakelitsercegésűvé változtatja Verestóyt. 11.19 Bíró Rozália: "Nyugodtan tehetjük le a kezükbe az elkövetkezendő sorsunkat." Már hogy ilyen képviselők kellenek legalábbis. 11.29 "Elnézést, elnézést. Senkit nem akarunk lelőni" - a megjegyzés a robbanó hangokat adó mikrofonra vonatkozik 11.34 Újabb "BUMM". Winkler Gyula sem akar lelőni senkit. Azért a xenofóbokat elszigetelné. És azokat is, akik nem felejtették el a régi reflexet. (...)
12.11 Ööö, híreket írok a Kolozsvári Rádiónak. S voltam kávézni is, ittam egy bubisvizet. 12.34 Markó Béla zsebrevágott kézzel mondja: node. Gyakran emlegeti a hatost meg a hármast. Nem VB nosztalgiája van, hanem az EP választási 6,3%-ot emlegeti. Szerinte igenis és fontos és nagyon jó. 12.41 Katonaemlékei támadnak Markó Bélának, mikor azt hallja az EU irányából, hogy a kisebbségi kérdés megoldott. Mert akkoriban is ezt mondták. Kivette a kezét a zsebéből. 12.54Kelemen Hunor köszöni. 12. 55 Hunor, móka, kacagás: Románia megérdemelne már egy magyar elnököt. 12.56A MASZOL-nak, Kustán Magyari Attila személyében, igaza lett. Egyre vége. Bakker, ezt fordított sorrendbe szokás csinálni. Na majd aztán...
Pilátus vasöntő volt, Szent Péter pedig nyugalmazott kárpitos. Néha cseréltek. Az evangélistát a kántor énekelte. A kárpitosnak jellegzetesen reszelt a hangja, amint letagadta közelebbi ismeretségét nagyapámmal, aki Jézus volt. „Én nem ismerem ezt az embert” - reszelte fennhangon, pedig akkor már egy utcában laktak, s két ujjal viszonozta nagyapám kézfogását. Nyújtotta volna a többit is, de nem tudta, mert a kárpitos-kötelek feszítésétől már nem mozdultak. Ő kárpitozta újra azt az ágyat is, amelyikben aztán mindenki meghalt. „Bizony mondom néktek, valaki közületek ma engem elárul” – jósolta meg a fátumot Jézus a karzatról, de ezt a kórus nem vállalta. Az egyik hölgy a többinél is jobban kételkedett a dologban, mert hangja kivált a többi közül mikor kérdezte: „Csak nem én vagyok az, Mester?” De nem ő volt, hanem a szemüveges Júdás akit valahonnan messziről csábított a kisvárosba a nagy gyár. A kakas mindig kikészített. Valahogy drukkoltam Péternek, hátha megússza ezt a letagadásos dolgot. Szimpatikus volt nekem, már csak azért is, mert levágta valakinek a fülét. Aztán sosem úszta meg, mert a karzatból felharsant, hogy „akkor megszólalt a kaaakaaas”. Tudtam. Puffneki. Aztán lementek a karzatból a teknő-mélységűre koptatott lépcsőn, a templom udvarán kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, a gyermekek rúzsos puszikat kaptak a néniktől, a bácsik kezet fogtak egymással. A történethez elválaszthatatlanul hozzátartozik a napsütés, a templom szomszédságába lévő tömbházak mellett virágzó fák és egy régi Ford, amit az Amerikába származott fiú vásárolt az atyának. Csak a szentlélek tartotta össze. Akár a kórust, a híveket s mindannyiunkat a templom udvarán. “Azok elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírbolt elé.” A fenti szösszenet nem jöhetett volna létre a húgom fantasztikus emlékezőkészsége és humora nélkül. Az esetleges hasonlóságok véletlenszerűen esetlegesek.
Egészen európai feje volt. Talán a frizurája tette. Vagy a szemüveg. Ma is a hígtojás mellett döntött, bár evett egy kis müzlit is, már csak megszokásból. S reflexből néhány szelet szalámit. Tea előtte, kávé utána. Pedig régebb ez pont fordítva volt.
De hát régebb sok minden volt pont fordítva. Nem kellet az órára néznie, pontosan tudta, hány perc a reggeli és mennyi az út addig a hatalmas épületig, ahol évek óta gondterhelt arccal szunyókált.
Még szerencse, hogy olyan kényelmesek a székek.
A fülhallgató is segít úgy tenni, mintha az ő vállán nyugodna a kontinens sorsa. Ebédre csak néhány falat, valami főzelékféle megteszi. Délután két régóta beütemezett megbeszélés. Farzsebből elő az érdeklődő arcot, s néhány közhelyet, ami akár biztató válasz is lehetne, de nem jár semmi kötelezettséggel.
Aztán a boldog felfedezése annak, hogy maradt meg margarin, alighanem karácsonyról a hűtőszekrény ajtajában. Liszt van. Hát csak van, na. Paradicsomlé, az anyósomféléből. Egy kis sajtmaradék s egy kis túró, kell még legyen abból a büdösből a fagyasztóban. Van!
Cukkini. A cukkinivel kezdődött minden. Francia receptbe torkollott.
A cukkinit, mind a kettőt le kell reszelni, közben rájönni, hogy valahonnan ismerjük ezt az Aznavour slágert... Egyet fordítunk a reszelőn, s a fokhagymát is lereszeljük. (Pedig több szent esküt tettem már, hogy veszek fokhagymatörőt...)
Öntsük rendszerbe a hozzávalókat:
ilyen lett
A lisztet a margarinnal s egy csipet sóval összegyúrjuk, s alufóliába csavarba a hűtőbe tesszük pihenni. A lereszelt cukkinit, amit jól megsóztunk lelketlenül kicsavarjuk, s jobb híján pihenni hagyjuk. Ott ahol van.
Három darab tojást felverünk, beletesszük a reszelt (jobb helyeken tört) fokhagymát mind a három cikket ami mindig öt, só, bors, reszelt sajt. (Hogy ki volt az a barom aki a reszelőt betette a mosogatóba...) Felöntjük az egészet paradicsomlével, három decivel, szerintem pont annyi volt a flakon alján. Mínusz az a korty ami kóstolóba ment, s a másik három mert finom... Kár hogy nincs vodka itthon, mert bors akadna. Nó, egye fene, legyen pálinka simán.
Aznavournak csak a végén, mert ezek előtte boroznak s utána pálinkáznak.
A tésztát akkorára simítjuk mint a sütőtál feneke, meg a pereme, bele is simogatjuk a tálba meg az oldalába, s ráhintjük azt a hej de szárazra facsart cukkinit, azért még egy kicsi csepeg belőle, ha jól megszorítjuk. Aztán rá a túrót, azt a büdöset a fagyasztóból s végül az egész tojásos-paradicsomos cuccot, amit hirtelen ötlettől vezérelve kakukkfűvel és rozmaringgal bolondítottunk, mert oregano nincs.
Még egy pálinka, még egy sárláznávur s fél óra előmelegített sütőben.
A gömbölyű felsált bepácoltam, s most várok türelmetlenül. A murok és zeller hosszant felvágva, elég darabosra, tányérra halmozva pihen, s a hagyma is apró már, hosszukó-vékonyra vágatott. A hús zúzott foghagyma, igen durván tört bors, kakukkfű és néhány szelet citrom társaságában szívja magába a barna sört, egy nejlonzacskóba fojtva. El leszünk így egy ideig, ameddig a türelmem el nem fogy, a pácolás kárára. ***
Aztán serpenyő hevítés következik, meg jólmegfontolt ablaknyitás. Kevés olajon a felsál zamatát bezárjuk egy kis kérgesítéssel, és a sülthús ízű olajba szórjuk a zöldségeket. Annyi ideig hagyjuk, amíg átveszik az ottfelejtett sercegő zamatot és már ők is sültmarhának képzelik magukat. Sót, borst s egy kis kakukkfüvet szórunk az egészre, majd a rend kedvéért barna sörbe megúsztatjuk az egyveleget.
Tál és ler. Alul az identitászavaros murok meg zeller meg hagyma, rá a zamatot kérgesen őrző hús. Főtt sört neki de bőven, de barnát, s rá egy szelet alufóliát. Türelem. Sok türelem. S egy pohár vörösbor. (Na nem a húsra...) S mikor már az ellenállhatatlan nevű marhadarab s az őt körülvevő szósz illata elviselhetetlenül incselkedik, egy kis fedetlen sütés, hogy piruljon, ha eddig ugyan nem szégyellte meg magát így visszaélni az ember türelmével... Kés. Tányér. Vörösbor. Valami testesebb fajta. ***
Pedig hát három nép szalonnájának szakavatott evője vagyok!
János bácsi füstölőjének szinte tőszomszédságában nőttem fel, márpedig mindenki hozzá vitte a szalonnáját a füstre. A füstölőből a pincébe kerültek át a táblák, kolbászok, sonkák és mindenféle egyéb válogatott füstöltségek. Okos ember volt ez a János bácsi. Megmondta nagyapámnak, hogy még karácsony előtt megbukik Ceaușescu, s igaza lett. Nagyapám ugyanis karácsony utánra prognosztizálta az eseményt.
Szóval, a János bácsi füstillatú pincéjében lehetett tanulni szalonnászatot. Jó szívvel elmondta, hogy ez kié, miért ilyen, s miért ekkora, mikor jönnek utána, s hogy a fene egye meg, miért nem jönnek utána, mert kell a hely! Földig értek volna a szász szalonnák, ha nem lettek volna rövid kötélre fogva a gerendához kötve.
A havasok alól, egyik faluból származott minden idők legfinomabb szalonnája. Tenyérnyinél is szélesebb volt, márványfehérségébe alig tévedt egy kis halovány pírnyi rózsaszínség. Román szalonna volt, sokat kóstoltam olyat, szinte mind avas volt nyárára. De ez nem! Ez csak olvadt az ember szájába, követelte a hatalmas, bugyrossá pöffeszkedett kerti paradicsomot némi darabos sóba mártva, és a nagy falat kenyereket.
Hát olyat azóta se’
Illetve talán mégis... Diákkoromban minden nap szalonnát ettem volna, de hát nem jutott minden napra. Így is sokat és sokfajtát kóstoltam. De hogy ez a mérai, amit a szomszéd hozott kóstolóba, arra nincs szó. Mondják, hogy a füstölésben van a titka, de az erősen nagy titok kell hogy legyen, mert ha nem az lenne, más szalonnája is olyan finom lenne. Márpedig ilyen finomat én még nem ettem. Arra nem is vállalkozom, hogy mindenféle jelzőkkel illessem, mert csak fölösleges szószaporítás lenne. Azt leírni nem lehet, csak megenni.
Zárom is soraimat, s félszemmel egy egészséges vereshagyma irányába sandítok. Azt még gyorsan idevetem, hogy azért érzékenyedett meg szalonnák irányába a lelkem, mert az idei Szalonnafeszten zsűriznem kellett volna, de rettenően megbetegedtem, itthon gyógykezelem a szalonnázatlan lelkem. Testem épülésére pedig szalonnázok egy csendeset.
A Kalotaszeg Néptáncegyüttes egy olyan fiatalokból összetevődő csapatot kíván létrehozni, mely összegyűjti Kalotaszeg fiatal tanulóit, hogy azok megismerjék egymást, közös munkával ápolják hagyományainkat, és továbbvigyék táncörökségünket. Együttesünk célja egy sokszínű, de összetartó társaság megalapítása, melybe a fiatalok különböző településekről gyűlnek össze. A csoport fő célkitűzései közé tartozik a közösségépítés, az interetnikus kapcsolatok kezdeményezése és ápolása. Hetente találkoznak Kolozsváron,ilyenkor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes két tagja oktatja az egybegyűlt középiskolásokat. Az oktatások időtartama eleinte két óra, mely idővel bővülhet a minél sikeresebb munka érdekében. A táncpróbákra egy közös megegyezés során kiválasztott nap kerül sor, a tanórák lejárta után. A tánccsoportba olyan középiskolás diákok jelentkeznek, akik rendelkeznek minimális szintű néptánctudással, azaz korábban részesei voltak más csoportoknak. A táncoktatás során a már megtanultakat kívánjuk összehangolni, továbbvinni, illetve kibővíteni, majd Kalotaszeg régiója különböző településeinek táncanyagát továbbadni. A cél Kalotaszeg minél több helységének és ezen helységek táncanyagának megismerése, elsajátítása. A program lényege a települések közötti kapcsolat létrehozása, együttműködésre késztetés, a tagok sokszínűségének bemutatása és megismerése. Ezen fiatalok képezik falvaink és városaink jövőjét, így lehetőség nyílik a közös jövőre, közös sikerek elérésére. Mindennél fontosabb néphagyományaink továbbadása és megőrzése. A program keretén belül célunk a néptánc és népzene szeretetének és tiszteletének továbbadása, a népművészet szépségeinek bemutatása, szellemi értékeink ápolása.
A program várható eredményei közé tartozik egy összetartó, baráti légkörű csapat létrehozása, mely bemutatja Kalotaszeg településein, különböző rendezvények keretén belül, népzenei és néptáncos értékeinket, büszkén képviselve hagyományainkat, elődeinket. A program szervezője a Kalotaszeg NTE egyesület, fő támogatója a Communitas Alapítvány.
Nyolc óra előtt egy ici-picivel, (Sántha Emő már a mikrofonnál köszörülte a torkát) a Hangolós playlist-mentés után és a szövegnyomtatás előtt, elvették a villanyt. Az adás tovább szólt, a generátor tette a dolgát és átvette az áramszolgáltatást. Már ahol. Emő sötétben maradt, kezében a reggeli hírcsomaggal, a laptop fényénél. A szerkesztőségben többen káromkodtak. Margó mert nem lesz kávé, Szerénke mert nem lesz nyomtatás, Szabolcs mert hogyebbenazországban. Vészesen közeledett a pontos időjelzés amikor a műszaki munkatárs megnyugtatta Emőt. Az adás megy, ne pánikoljon, mondja a híreket.
Sötétbe? – pánikolt Emő, s a kolléganő a keverő mellől elemlámpáért kiáltott, de aztán mégis meggyúlt a villany és szólt a Nap-Óra. (Bár Emő nem tudta kellően megköszörülni a torkát.) Eközben a szerkesztőségben: - írjuk le kézzel! - mehogyebbea... - ki a meghívottunk? - hát... kávét nem kap - s a másik neve? - hogyaza... - s miről beszélgetünk? - hozok kávét az automatából - abba van áram??? - nem ő, a másik, meghívott - akkor az sem kap kávét. - milyen nap van ma? - kedd!!! - névnapvanma??? - Malvin - s a másik neve? - hogyasztahétszen... - áááá, jó reggelt azonnal kezdünk! - egy kávéval megkínálhatjuk? - köszönöm elfoga... - esetleg ásványvizet? - akkor talán menjünk be az adásba - főzz egy kávét, ha megadják. - erre tessék, van egy kis áramszünet, de az adás megy... - csak a szerkesztőségben meg a a folyosón nem megy - elnézést... - nem az én lábam - akkor mit mondunk? - Republicot, azt, randomszerűen!!!
Jó reggelt kívánok! Itt a Kolozsvári Rádió, Isten éltesse Malvin nevű hallgatóinkat... (Hangoló előtt egy picivel megadták az áramot.)
Azt, hogy a fehérnép sokkal inkább ki van téve a baktériumoknak mint az ember, nem is véletlenül van az úgy, hogy nem mehet be a templom szentélyébe. Mert az asszonynak hátul van a helye. Ez a világ rendje.
S azt is, hogy Ponta most aztán rendet csinál az utakon, mert az a sok rendőr eddig hiába vette fel a fizetést, de most megdolgoznak érte, mindenkit megbüntetnek aki nem tartja be a törvényt. Na végre jó világ lesz.
S még azt is, hogy azért csak jó volt Ceaușescu idejében, mert persze nem lehetett akármit mondani, de mindenkinek volt lakása, mindenkinek volt munkahelye s este ha hosszú hajúak kószáltak az utcákon a rendőr megállította őket s vendéglőbe sem mehetett minden fránya kamasz! Az volt csak a jó világ!
S a mesterembert megbecsülték!
Az én útitársam is, aki egész napos kukoricakapálás után stoppolt az út szélén, öntödében dolgozott és most van egy kis kovácsműhelye Dés mellett, de Kolozsváron lakik a családjával garzonban a Munka sugárúton, s ért a műszaki rajzhoz és a művészi rajzhoz is – mondta nekem Dés és Kolozsvár között, ebbe a mai világba...
Egymás szemébe tudtak nézni, a hámló olajfestékes pléhasztal felett, a Mexikó kertben, miközben a pincér nem hozta a sört. Ibi néni a parkban sétált, míg nagyapám és a többiek templomban voltak. A kékre meszelt zsinagógát már rég nem használták. Nincsenek már elegen férfiak, magyarázták nekem, akik tudták, hogy hány férfi kéne az imához a zsinagógában. Ibi néni valamikor igen szép nő lehetett, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy aranyló haja paróka-e, de aztán rájöttem: parókát viselt.
Rózsi néni vörös volt és szeplős, kerek arcú. Olyan volt, mint a húgom egyik babája, csak öreg kiadásban. Sokszor ült be nagyanyámhoz a konyhába, beszélgettek, a magatehetetlen férjéről, és a lányáról, aki Izraelben él. Mesélték, hogy jó nevű kereskedő volt az apja, azelőtt... Egymás szemébe tudtak nézni, miközben nagyanyám kavart egyet-egyet a rántáson.
Az öreg nevére nem emlékszem. Valami piros cipőt adott el nagyapámnak, aminek aztán levált a talpa. Nagyapám lezsidózta! Felhívta telefonon és megmondta neki, hogy ej ilyen meg olyan, levált az izraeli cipőd talpa! Röhögtek is az eseten, nagyapám a cipőt megragasztotta, a sört meg az öreg zsidó fizette vasárnap a Mexikó kertben, miközben egymás szemébe tudtak nézni a hámló festésű pléhasztal felett.
Mindannyian átélték a háborút. Valahogy úgy, hogy utána egymás szemébe tudtak nézni...
Az őszirózsák az udvaron, a kút mögött, a lépcső és az alsókonyha ablaka között nőttek. Jól álcázták a szuterén zöld szúnyoghálóját. Félkörben futott a virággrupp sárga dísztéglakövezete.
A gyertyát pedig, (jaj hogy hívják?) készítette rendelésre. Szép, testes fehér gyertyák voltak. Nem olyan nyeszlett sárgák. Ez pedig fontos szempont volt akkortájt. A gyertyákat nagyapám hozta el, biciklivel.
A temető közel volt. Egymás mellett a katolikus és a református, kis betonkerítések közé szorított sikátor túloldalán a román temető. Oda nem jártunk világítani. Egyszer meg akartam keresni tanti Măria sírját, mert még amíg élt, egyszer mutatta hová temették a testvérét, s azt hittem emlékszem a helyre. Nem leltem meg. Nyugtassa...
A katolikus és a református, valójában protestáns temetőt kis ösvény kötötte össze, a hősök sírja mellett vezetett el. Földbe süllyedt, hosszú elnőtt őszi füvek közé rejtőztek ezek a hősök, és a betonfejfák. A hivatalos hősök a másik temetőben voltak, magas vörös csillagos betonobeliszk alatt. Egyszer vittek oda, valami hazafias munkára. Furcsán néztünk egymásra, mikor a másik temetőbe tértünk. Arról volt szó, hogy a hősök... Még örültem is, hogy hát akkor most végre valaki rendbe szedi azokat a sírokat... A tanítónő merev arccal fordult be a másik kapun s mi utána értetlenül.
A gyertyát az ösvény mellett, az egyik alig látszó katonasíron gyújtottuk. Valamilyen bácsi emlékére, aki nagyanyám testvére volt és soha nem lett bácsi, mert még fiatalon, valami háborús hadifoglyos történet végén öngyilkos lett, talán Máramarosszigeten, vagy valahol. Hát az ő emlékére hajtottuk félre az elnőtt őszi füveket és próbáltunk a kemény földbe szúrni néhányat azokból a szép fehér gyertyákból. ’stennyugtassa.
A másik temetőben nagymamám szüleinek a nyughelyét kerestük meg. Szerbiai homokpusztából idevetődött német és a székely felesége sírja. Egyszer próbáltam megkeresni, de eltűnt az egyszerű kereszt. A helyet pedig elfelejtettem. Hogy a közkúttól a második, vagy harmadik ösvényen kell betérni, vagy hogy a fenébe is volt. Nyugtassa
Ekkor már a márványobeliszkes sírok szépen körbe voltak rakva égő gyertyákkal, őszirózsákkal és krizantinokkal (így hívták arrafelé, krizantin). Mennyien voltak testvérek nagyapámék, s mind gyermekként... Ez meg az a néni, aki annak a bácsinak a testvére... Tudod. Nem tudtam.
Azóta tudom. A mostaniakra már dobtam én is rögöt. Azon az ágon lekopott a kutyabőrről a név... Tati, nagymama, Ági, Édesanyám. És az örök világosság... Nyugtassa.
Tombol a cseresznyeszezon Magyardécsében. Reggel szekerek, "karucsoros" traktorok mennek a mezőre, ami Décsében a gyümölcsöst jelenti. A "létorát" kitámasztják, sőt oda is kötik az ághoz. A szedők fonott kast, "koscsugot" visznek magukkal a létra tetejére, abba kerül a "cseresnye", szárastól. A fa tetejéről kedélyesen átszólnak a szomszéd gyümölcsösbe, meghívják a többi szedőt egy kis "cseresnye"-kóstolásra. Aligha volt rá példa, hogy valaki át is ment volna cseresznyézni. A "cseresnye" a "koscsugból" a "banántosba" kerül. A tele szedett kast különböző üzletekből beszerzett banános dobozokba ürítik. Régebb fa ládákban szállították, helyenként még látni ilyet is. Szekéren vagy "karucsoron" traktor-utánfutón kerül a cseresznye a falu központjába, a "köszpontra", itt veszik át a kereskedők. Helybéliek is foglalkoznak nagybani kereskedéssel. Felvásárolják a cseresznyét és kisteherautóval viszik a különböző piacokra. Ma már szinte mindenki a "köszponton" adja el a "cseresnyét". Ha piacra vinnék, nem lenne aki szedje. Márpedig akkor kell szedni, amikor érik. Hét végén tarják Magyardécsében a Cseresznyemajálist. A gyümölcstermesztő Beszterce-Naszód megyei faluban 1893-ban tartottak először ilyen ünnepet. Magyardécsét a cseresznye mellett nyelvjárása is különlegessé teszi, ebből is ízelítőt kapnak a Kolozsvári Rádió miniriportjában.
Cseresnyemajális Magyardécse by radiobuhera
Lenyűgözte a Disney-Pixar szakembereit három a Moldovai Köztársaságban készült animációs rövidfilm. A három kis etűd az első Moldovában készülő 3D-s animációs film része, a teljes filmet valószínűleg 2014-re készíti el a Simpals Stúdió.
A Film címe: Cigány, főszereplői pedig Gozsó cigány, Baró nagyapa és maga a Halál. A film zenéjét a Zdob şi Zdub jegyzi. Az animációs film készítésére Artur Cerari, a besszarábiai romák bárója is áldását adta.
A moldvai filmsídió tárgyalásokat folytat a Disney-Pixar stúdiókkal, így van némi esély, hogy a film meghódítsa a világ mozivásznait is.
...azért kétségkívül jó tudni, nagyon jó, hogy vannak mellettünk olyan bolond emberek, akiknek fontos több száz kolozsvárit összecsődíteni, hogy elmondjanak egy verset, egyenként szólni, mindenkinek, minél többünknek, hogy volt egyszer egy költő, akinek sok köze volt a városhoz, és aki olyan vereseket írt, amelyeket nem tudunk, de ha elolvassuk, lehet, hogy egy pillanatra... nem is tudom milyen csoda történik velünk, összetartozunk, vagy ide tartozunk, vagy legalább valahova, mert ki mozgat meg minden követ, hogy ne csak ő de más is egy pillanatra boldogabb legyen, hát ez a két lökött, aki újságban, rádióban tévében és iskolában hirdeti, hogy: "kéne valaki, sokszor kéne"... egyszer majd lehet, talán elmesélhetjük, hogy egyszer elmentem a Farkas utcába verset mondani, s aznap este volt ott még ezer ember, elmondtuk ugyanazt a verset, aztán még egyet és hát érezze meg mindenki magának a folytatást... mert ott lesz még sok bolond ember, kezében két versel, s a lelkében valami bolond költészettel, valahogy úgy képzelem, hogy csoda lesz azon a szombaton este Kolozsváron...
Voltunk locsolni a város legöregebb kurvájánál is, aki már nagyon öreg volt, és összkamaszkori fantáziánk sem tudta elképzelni mestersége gyakorlása közben, és voltunk az idős hölgynél akit fiatalkorában a báró is megkocsikáztatott egy másik kisváros főterén. Anyukák és tanárnők, osztálytársak és legalább egyikünk számára teljesen ismeretlen, kötelező módon meglocsolandó hölgyek szerepeltek az íratlan listán, amelyet pont úgy be kellett tartani, mint az íratlan szabályt és ha egy hervadozó virágszál kimaradt, vissza kellett fordulni és még egyszer bejárni a városnak azt a részét, amelyről azt hittük, hogy ott már mindenkit meglocsoltunk. A tojást határozottan elutasítottuk, s ha nem sikerült a sarkon megettük, mert mi már szivaroztunk is egy-egy helyen, ahol elég cinkosnak véltük az anyukát ahhoz, hogy ne áruljon el a mi anyukánknak, aki úgy tudta, hogy a másik cigizik s én nem s az ő anyukája is úgy tudta, csak fordítva. Tisztelettel néztünk a férfiakra, akik képletes beszédéből kiéreztük, hogy ej ha akkor nem még most is, de hát most már mindegy. Határozottságba álcáztuk a félszeg kézfogást, és furcsa volt összepuszilózni a minden nap látott, ünneplőbe öltözött osztálytársnőkkel, és a ritkán látott, évről évre duzzadóbb keblű nővéreikkel. Le kellett ülni az alacsony fotelbe, a kisasztal mellé, rajta makramé, tálca, sóstangli és egy csomó édes, amit ugyan kívántunk, de már tudtuk, hogy sóst és vizet arra a rengeteg kispohár színesre, amit csillogó szemű asszonyok belénkdiktáltak.
Hát igen.
Most már sehogy nem jut eszembe, hogy a férfiak ugyanazzal a nyakkendővel jártak e minden évben locsolni, vagy több is volt nekik hasonló, de az biztos, hogy minden évben ugyanazok érkeztek az anyám házához húsvét hétfőjén locsolni, legfeljebb kissé más sorrendben. Az öreg szomszéd, aki Amerikában született és hetven évesen is neheztelt a szüleire hogy hazahozták, még délelőtt átjött. Majd érkeztek a többiek, felnőtt férfiak, akik kamaszkori zavart és illatfelhőt hoztak. A két kőműves már nem volt fiatal, láthatóan az volt a stratégiájuk, hogy a legtávolabbról indulnak el visszafele, így volt némi esélyük a hazaérésre. Volt aki azzal próbálta kijátszani a kisvárosi locsolókörűt minden pohárban leselkedő veszélyeit, hogy autóval indult útnak, amit aztán egyszer csak valahol mégis otthagyott. Összeszokott két-hármas csapatok is jöttek, ugyanazzal a tavalyi kölnivel vagy sprayjel mint tavaly vagy csak nagyon hasonlóval. Délelőtt már nem mondtak verset és még nem vittek tojást ezek a felnőtt emberek, délutánra előkerültek a vihogósra sikeredő pajzán versek és az öltönyzsebben meglapuló zöld és piros tojások. Érkeztek az örök bohémek, akik az udvarról szedett virággal jöttek és csak nagyon későre mentek, a pártelnök és a pap külön -külön, a gázos és a mozdonyvezető együtt, a vasöntő ritkán és a két tévé szerelő s a harmadik akire nem emlékszem mindig.
Ugyanazok az emberek és ugyanazok a nyakkendők, ugyanazok a történetek és ugyanazok a kölnik, évről évre, évről évre s de rég vége, s... én kis kertész legény...
Egyik magyarok üzentek a másik magyaroknak, aztán a másikok az egyikeknek, s közbe úgy tettek, mintha a románoknak üzengetnének, akik nem is voltak ott. Ezt hát kivívtuk, ünnepelhetünk, ahogy nekünk tetszik: magyarokul, magyarul, sok zászlóval, sok himnusszal, oda se jön már román emberfia, csak elvétve, vagy rendőrnek öltözve. A zászlóink, régiek és újak rúdjába kapaszkodva azonban ünnepelni nem tudunk, csak üzenni egymásnak, bár ott állunk egymás mellett, elmondhatnánk emelvény, mikrofon és és gondosan beszervezett tapsoló tömeg nélkül is, hogy nem szeretjük egymást.
Érdekesebb így, kihangosítva és lefordítva, hogy értse az is, aki nem akarja.
Elfogultság és szubjektivitás nélkül nem érdemes színházról írni! Chioggiait rendezett Keresztes, és Kolozsvárra is elhozzák! Vannak benne közismert Keresztes-védjegyek, playback népszerű operaáriára, a szöveg önkényes, sajátos átalakítása természetesen az előadás javára és persze van őrzőangyal, illetve, hm... pajzán puttók (mekkora közhely ez a pajzán puttó, mondjuk inkább valakinek a dilis humorát dicsérő puttók) sorjáznak a játéktér fölé benyúló díszletelemen. Van bohóc is, nekem nem tetszik, de ilyen commedia dell’arte előadásokba illik egy balalajkás izé, mandolinos harlekin. (A balalajka a Három nővérről juthatott eszembe, mert azt is megrendezte Keresztes).
A nők: sokan vannak a darabban, és mivel a rendezői elképzelés nyomán minden fehér, így a díszlet és nagyrészt a jelmezek is, az elején csak annyit látni, hogy szép, fehérruhás és nagypofájú az összes. Ahogy az már olasz fehérnépekhez illik. A végére természetesen kiderül, hogy ki kinek a kicsodája szeretne lenni, és hogy ehhez képes ki kinek a kicsodája lesz, természetesen a sírig tartó boldogság reményében, melynek záloga a szerelem (Olyan szép, hogy elsírom magam, pedig ez vígjáték. Véresen az.) A nők esetében, sok lúd... na ezt abbahagyom. Szóval akkor a legjobbak, mikor sokan vannak a színpadon. Bár gyenge alakítás nincs az előadásban és tényleg nincs, a nők esetében kiemelkedőről sem beszélhetünk. Libera (Némethy Zsuzsa) korára vonatkozó poénja sül el igazán pompázatosan és sokkal emlékezetesebb lenne a pofozkodós jelenete is, ha csattanna. Szó szerint értem.
A férfiak: ők is sokan vannak, már csak azért is, hogy minden nőnek jusson belőlük. Fehér, (A Toffolót alakító Galló Ernő fehér fekete csíkos pólóját leszámítva) jelmezük ellenére igen színes alakításokat láthatunk. Itt is masszív, egységes mezőnyről van szó, néhány kiemelkedő szerepformálással: a szinte teljesen érthetetlenül hadaró és dadogó Fortunato (Nagy Orbán) és a hatpár-tökű, féltékeny Titta-Nane (Nagy Csongor-Zsolt) remekel. Galló Ernő Toffolóját is kiemelhetném, de maradjunk annyiban, hogy hozza a Kolozsváron jól ismert formáját.
Lökött ötletek, melyek nekem különösen tetszettek (avagy a rendezőről is ejtsünk szót): Titta-Nane egész karját beborító Lucietta nevét fórmázó tetkója; Toni (István István) összes magyar, kutyára vonatkozó szólás-mondásának és közmondásának halasított változata elsütése; Toffolo valamennyi "egy fogad legyen de az is fájjon"-típusú átkozódása; a véres valóság Keresztes féle megjelenítése (nem részletezem, meg kell nézni); Galló Ernő „te muló”-ja (ejtsd: mulau. Nem a múló időt, hanem a balfaszságot jelöli: gyámoltalan, buta, oktondi. Példák: “dikk milyen mulau vagy, sose leszel patrony, jauember”); Beppe (Péter Attila-Zsolt) cápás jelenete(i); az altiszt (Gaál Gyula) pompás biciklipompás poénja és még rengeteg.
Az előadásnak, mivel hogy színházi, van dramaturgja: Bodó A. Ottó. Díszlet és jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias.
Mondtam, hogy azért vetemedtem arra, hogy színházról írjak, mert ezt az előadást meg kell nézni? Nincs pardon!
Bejegyzések
