csendes vasárnap délután pácolás idején

itt tartunk most...

A gömbölyű felsált bepácoltam, s most várok türelmetlenül. A murok és zeller hosszant felvágva, elég darabosra, tányérra halmozva pihen, s a hagyma is apró már, hosszukó-vékonyra vágatott. A hús zúzott foghagyma, igen durván tört bors, kakukkfű és néhány szelet citrom társaságában szívja magába a barna sört, egy nejlonzacskóba fojtva. El leszünk így egy ideig, ameddig a türelmem el nem fogy, a pácolás kárára.

***

Aztán serpenyő hevítés következik, meg jólmegfontolt ablaknyitás. Kevés olajon a felsál zamatát bezárjuk egy kis kérgesítéssel, és a sülthús ízű olajba szórjuk a zöldségeket. Annyi ideig hagyjuk, amíg átveszik az ottfelejtett sercegő zamatot és már ők is sültmarhának képzelik magukat. Sót, borst s egy kis kakukkfüvet szórunk az egészre, majd a rend kedvéért barna sörbe megúsztatjuk az egyveleget.

Tál és ler. Alul az identitászavaros murok meg zeller meg hagyma, rá a zamatot kérgesen őrző hús. Főtt sört neki de bőven, de barnát, s rá egy szelet alufóliát.

Türelem. Sok türelem. S egy pohár vörösbor. (Na nem a húsra...)

S mikor már az ellenállhatatlan nevű marhadarab s az őt körülvevő szósz illata elviselhetetlenül incselkedik, egy kis fedetlen sütés, hogy piruljon, ha eddig ugyan nem szégyellte meg magát így visszaélni az ember türelmével...

Kés. Tányér. Vörösbor. 
Valami testesebb fajta.

***

Ilyen lett:

elkészült