cukkinis francia pite sárláznávurral

Először is sárláznávur. Mert francia.

Aztán a boldog felfedezése annak, hogy maradt meg margarin, alighanem karácsonyról a  hűtőszekrény ajtajában. Liszt van. Hát csak van, na. Paradicsomlé, az anyósomféléből. Egy kis sajtmaradék s egy kis túró, kell még legyen abból a büdösből a fagyasztóban. Van!

Cukkini. A cukkinivel kezdődött minden. Francia receptbe torkollott.

A cukkinit, mind a kettőt le kell reszelni, közben rájönni, hogy valahonnan ismerjük ezt az Aznavour slágert... Egyet fordítunk a reszelőn, s a fokhagymát is lereszeljük. (Pedig több szent esküt tettem már, hogy veszek fokhagymatörőt...)

Öntsük rendszerbe a hozzávalókat:

ilyen lett

A lisztet a margarinnal s egy csipet sóval összegyúrjuk, s alufóliába csavarba a hűtőbe tesszük pihenni. A lereszelt cukkinit, amit jól megsóztunk lelketlenül kicsavarjuk, s jobb híján pihenni hagyjuk. Ott ahol van.

Három darab tojást felverünk, beletesszük a reszelt (jobb helyeken tört) fokhagymát mind a három cikket ami mindig öt, só, bors, reszelt sajt. (Hogy ki volt az a barom aki a reszelőt betette a mosogatóba...) Felöntjük az egészet paradicsomlével, három decivel, szerintem pont annyi volt a flakon alján. Mínusz az a korty ami kóstolóba ment, s a másik három mert finom... Kár hogy nincs vodka itthon, mert bors akadna. Nó, egye fene, legyen pálinka simán.

Aznavournak csak a  végén, mert ezek előtte boroznak s utána pálinkáznak.

A tésztát akkorára simítjuk mint a sütőtál feneke, meg a pereme, bele is simogatjuk a tálba meg az oldalába, s ráhintjük azt a hej de szárazra facsart cukkinit, azért még egy kicsi csepeg belőle, ha jól megszorítjuk. Aztán rá a túrót, azt a büdöset a fagyasztóból s végül az egész tojásos-paradicsomos cuccot, amit hirtelen ötlettől vezérelve kakukkfűvel és rozmaringgal bolondítottunk, mert oregano nincs.

Még egy pálinka, még egy sárláznávur s fél óra előmelegített sütőben.

csendes vasárnap délután pácolás idején

itt tartunk most...

A gömbölyű felsált bepácoltam, s most várok türelmetlenül. A murok és zeller hosszant felvágva, elég darabosra, tányérra halmozva pihen, s a hagyma is apró már, hosszukó-vékonyra vágatott. A hús zúzott foghagyma, igen durván tört bors, kakukkfű és néhány szelet citrom társaságában szívja magába a barna sört, egy nejlonzacskóba fojtva. El leszünk így egy ideig, ameddig a türelmem el nem fogy, a pácolás kárára.

***

Aztán serpenyő hevítés következik, meg jólmegfontolt ablaknyitás. Kevés olajon a felsál zamatát bezárjuk egy kis kérgesítéssel, és a sülthús ízű olajba szórjuk a zöldségeket. Annyi ideig hagyjuk, amíg átveszik az ottfelejtett sercegő zamatot és már ők is sültmarhának képzelik magukat. Sót, borst s egy kis kakukkfüvet szórunk az egészre, majd a rend kedvéért barna sörbe megúsztatjuk az egyveleget.

Tál és ler. Alul az identitászavaros murok meg zeller meg hagyma, rá a zamatot kérgesen őrző hús. Főtt sört neki de bőven, de barnát, s rá egy szelet alufóliát.

Türelem. Sok türelem. S egy pohár vörösbor. (Na nem a húsra...)

S mikor már az ellenállhatatlan nevű marhadarab s az őt körülvevő szósz illata elviselhetetlenül incselkedik, egy kis fedetlen sütés, hogy piruljon, ha eddig ugyan nem szégyellte meg magát így visszaélni az ember türelmével...

Kés. Tányér. Vörösbor. 
Valami testesebb fajta.

***

Ilyen lett:

elkészült