cseresnyemájális

Tombol a cseresznyeszezon Magyardécsében. Reggel szekerek, "karucsoros" traktorok mennek a mezőre, ami Décsében a gyümölcsöst jelenti. A "létorát" kitámasztják, sőt oda is kötik az ághoz. A szedők fonott kast, "koscsugot" visznek magukkal a létra tetejére, abba kerül a "cseresnye", szárastól. A fa tetejéről kedélyesen átszólnak a szomszéd gyümölcsösbe, meghívják a többi szedőt egy kis "cseresnye"-kóstolásra. Aligha volt rá példa, hogy valaki át is ment volna cseresznyézni. A "cseresnye" a "koscsugból" a "banántosba" kerül. A tele szedett kast különböző üzletekből beszerzett banános dobozokba ürítik. Régebb fa ládákban szállították, helyenként még látni ilyet is. Szekéren vagy "karucsoron" traktor-utánfutón kerül a cseresznye a falu központjába, a "köszpontra", itt veszik át a kereskedők. Helybéliek is foglalkoznak nagybani kereskedéssel. Felvásárolják a cseresznyét és kisteherautóval viszik a különböző piacokra. Ma már szinte mindenki a "köszponton" adja el a "cseresnyét". Ha piacra vinnék, nem lenne aki szedje. Márpedig akkor kell szedni, amikor érik. Hét végén tarják Magyardécsében a Cseresznyemajálist. A gyümölcstermesztő Beszterce-Naszód megyei faluban 1893-ban tartottak először ilyen ünnepet. Magyardécsét a cseresznye mellett nyelvjárása is különlegessé teszi, ebből is ízelítőt kapnak a Kolozsvári Rádió miniriportjában. Cseresnyemajális Magyardécse by radiobuhera

Ţigan

Lenyűgözte a Disney-Pixar szakembereit három a Moldovai Köztársaságban készült animációs rövidfilm. A három kis etűd az első Moldovában készülő 3D-s animációs film része, a teljes filmet valószínűleg 2014-re készíti el a Simpals Stúdió. A Film címe: Cigány, főszereplői pedig Gozsó cigány, Baró nagyapa és maga a Halál. A film zenéjét a Zdob şi Zdub jegyzi. Az animációs film készítésére Artur Cerari, a besszarábiai romák bárója is áldását adta. A moldvai filmsídió tárgyalásokat folytat a Disney-Pixar stúdiókkal, így van némi esély, hogy a film meghódítsa a világ mozivásznait is.

"kéne valaki, sokszor kéne"...

...azért kétségkívül jó tudni, nagyon jó, hogy vannak mellettünk olyan bolond emberek, akiknek fontos több száz kolozsvárit összecsődíteni, hogy elmondjanak egy verset, egyenként szólni, mindenkinek, minél többünknek, hogy volt egyszer egy költő, akinek sok köze volt a városhoz, és aki olyan vereseket írt, amelyeket nem tudunk, de ha elolvassuk, lehet, hogy egy pillanatra... nem is tudom milyen csoda történik velünk, összetartozunk, vagy ide tartozunk, vagy legalább valahova, mert ki mozgat meg minden követ, hogy ne csak ő de más is egy pillanatra boldogabb legyen, hát ez a két lökött, aki újságban, rádióban tévében és iskolában hirdeti, hogy: "kéne valaki, sokszor kéne"... egyszer majd lehet, talán elmesélhetjük, hogy egyszer elmentem a Farkas utcába verset mondani, s aznap este volt ott még ezer ember, elmondtuk ugyanazt a verset, aztán még egyet és hát érezze meg mindenki magának a folytatást... mert ott lesz még sok bolond ember, kezében két versel, s a lelkében valami bolond költészettel, valahogy úgy képzelem, hogy csoda lesz azon a szombaton este Kolozsváron...

kamaszkölni

Voltunk locsolni a város legöregebb kurvájánál is, aki már nagyon öreg volt, és összkamaszkori fantáziánk sem tudta elképzelni mestersége gyakorlása közben, és voltunk az idős hölgynél akit fiatalkorában a báró is megkocsikáztatott egy másik kisváros főterén. Anyukák és tanárnők, osztálytársak és legalább egyikünk számára teljesen ismeretlen, kötelező módon meglocsolandó hölgyek szerepeltek az íratlan listán, amelyet pont úgy be kellett tartani, mint az íratlan szabályt és ha egy hervadozó virágszál kimaradt, vissza kellett fordulni és még egyszer bejárni a városnak azt a részét, amelyről azt hittük, hogy ott már mindenkit meglocsoltunk. A tojást határozottan elutasítottuk, s ha nem sikerült a sarkon megettük, mert mi már szivaroztunk is egy-egy helyen, ahol elég cinkosnak véltük az anyukát ahhoz, hogy ne áruljon el a mi anyukánknak, aki úgy tudta, hogy a másik cigizik s én nem s az ő anyukája is úgy tudta, csak fordítva. Tisztelettel néztünk a férfiakra, akik képletes beszédéből kiéreztük, hogy ej ha akkor nem még most is, de hát most már mindegy. Határozottságba álcáztuk a félszeg kézfogást, és furcsa volt összepuszilózni a minden nap látott, ünneplőbe öltözött osztálytársnőkkel, és a ritkán látott, évről évre duzzadóbb keblű nővéreikkel. Le kellett ülni az alacsony fotelbe, a kisasztal mellé, rajta makramé, tálca, sóstangli és egy csomó édes, amit ugyan kívántunk, de már tudtuk, hogy sóst és vizet arra a rengeteg kispohár színesre, amit csillogó szemű asszonyok belénkdiktáltak. Hát igen.

a kis kertészlegény panaszai a kisváros elmúlása ellen

Most már sehogy nem jut eszembe, hogy a férfiak ugyanazzal a nyakkendővel jártak e minden évben locsolni, vagy több is volt nekik hasonló, de az biztos, hogy minden évben ugyanazok érkeztek az anyám házához húsvét hétfőjén locsolni, legfeljebb kissé más sorrendben. Az öreg szomszéd, aki Amerikában született és hetven évesen is neheztelt a szüleire hogy hazahozták, még délelőtt átjött. Majd érkeztek a többiek, felnőtt férfiak, akik kamaszkori zavart és illatfelhőt hoztak. A két kőműves már nem volt fiatal, láthatóan az volt a stratégiájuk, hogy a legtávolabbról indulnak el visszafele, így volt némi esélyük a hazaérésre. Volt aki azzal próbálta kijátszani a kisvárosi locsolókörűt minden pohárban leselkedő veszélyeit, hogy autóval indult útnak, amit aztán egyszer csak valahol mégis otthagyott. Összeszokott két-hármas csapatok is jöttek, ugyanazzal a tavalyi kölnivel vagy sprayjel mint tavaly vagy csak nagyon hasonlóval. Délelőtt már nem mondtak verset és még nem vittek tojást ezek a felnőtt emberek, délutánra előkerültek a vihogósra sikeredő pajzán versek és az öltönyzsebben meglapuló zöld és piros tojások. Érkeztek az örök bohémek, akik az udvarról szedett virággal jöttek és csak nagyon későre mentek, a pártelnök és a pap külön -külön, a gázos és a mozdonyvezető együtt, a vasöntő ritkán és a két tévé szerelő s a harmadik akire nem emlékszem mindig. Ugyanazok az emberek és ugyanazok a nyakkendők, ugyanazok a történetek és ugyanazok a kölnik, évről évre, évről évre s de rég vége, s... én kis kertész legény...

Uram Király, én ünnepelni mentem

Egyik magyarok üzentek a másik magyaroknak, aztán a másikok az egyikeknek, s közbe úgy tettek, mintha a románoknak üzengetnének, akik nem is voltak ott. Ezt hát kivívtuk, ünnepelhetünk, ahogy nekünk tetszik: magyarokul, magyarul, sok zászlóval, sok himnusszal, oda se jön már román emberfia, csak elvétve, vagy rendőrnek öltözve. A zászlóink, régiek és újak rúdjába kapaszkodva azonban ünnepelni nem tudunk, csak üzenni egymásnak, bár ott állunk egymás mellett, elmondhatnánk emelvény, mikrofon és és gondosan beszervezett tapsoló tömeg nélkül is, hogy nem szeretjük egymást. Érdekesebb így, kihangosítva és lefordítva, hogy értse az is, aki nem akarja.

cá(k)pák, puttók, Keresztes

Elfogultság és szubjektivitás nélkül nem érdemes színházról írni! Chioggiait rendezett Keresztes, és Kolozsvárra is elhozzák! Vannak benne közismert Keresztes-védjegyek, playback népszerű operaáriára, a szöveg önkényes, sajátos átalakítása természetesen az előadás javára és persze van őrzőangyal, illetve, hm... pajzán puttók (mekkora közhely ez a pajzán puttó, mondjuk inkább valakinek a dilis humorát dicsérő puttók) sorjáznak a játéktér fölé benyúló díszletelemen. Van bohóc is, nekem nem tetszik, de ilyen commedia dell’arte előadásokba illik egy balalajkás izé, mandolinos harlekin. (A balalajka a Három nővérről juthatott eszembe, mert azt is megrendezte Keresztes). A nők: sokan vannak a darabban, és mivel a rendezői elképzelés nyomán minden fehér, így a díszlet és nagyrészt a jelmezek is, az elején csak annyit látni, hogy szép, fehérruhás és nagypofájú az összes. Ahogy az már olasz fehérnépekhez illik. A végére természetesen kiderül, hogy ki kinek a kicsodája szeretne lenni, és hogy ehhez képes ki kinek a kicsodája lesz, természetesen a sírig tartó boldogság reményében, melynek záloga a szerelem (Olyan szép, hogy elsírom magam, pedig ez vígjáték. Véresen az.) A nők esetében, sok lúd... na ezt abbahagyom. Szóval akkor a legjobbak, mikor sokan vannak a színpadon. Bár gyenge alakítás nincs az előadásban és tényleg nincs, a nők esetében kiemelkedőről sem beszélhetünk. Libera (Némethy Zsuzsa) korára vonatkozó poénja sül el igazán pompázatosan és sokkal emlékezetesebb lenne a pofozkodós jelenete is, ha csattanna. Szó szerint értem. A férfiak: ők is sokan vannak, már csak azért is, hogy minden nőnek jusson belőlük. Fehér, (A Toffolót alakító Galló Ernő fehér fekete csíkos pólóját leszámítva) jelmezük ellenére igen színes alakításokat láthatunk. Itt is masszív, egységes mezőnyről van szó, néhány kiemelkedő szerepformálással: a szinte teljesen érthetetlenül hadaró és dadogó Fortunato (Nagy Orbán) és a hatpár-tökű, féltékeny Titta-Nane (Nagy Csongor-Zsolt) remekel. Galló Ernő Toffolóját is kiemelhetném, de maradjunk annyiban, hogy hozza a Kolozsváron jól ismert formáját. Lökött ötletek, melyek nekem különösen tetszettek (avagy a rendezőről is ejtsünk szót): Titta-Nane egész karját beborító Lucietta nevét fórmázó tetkója; Toni (István István) összes magyar, kutyára vonatkozó szólás-mondásának és közmondásának halasított változata elsütése; Toffolo valamennyi "egy fogad legyen de az is fájjon"-típusú átkozódása; a véres valóság Keresztes féle megjelenítése (nem részletezem, meg kell nézni); Galló Ernő „te muló”-ja (ejtsd: mulau. Nem a múló időt, hanem a balfaszságot jelöli: gyámoltalan, buta, oktondi. Példák: “dikk milyen mulau vagy, sose leszel patrony, jauember”); Beppe (Péter Attila-Zsolt) cápás jelenete(i); az altiszt (Gaál Gyula) pompás biciklipompás poénja és még rengeteg. Az előadásnak, mivel hogy színházi, van dramaturgja: Bodó A. Ottó. Díszlet és jelmeztervező: Bianca Imelda Jeremias. Mondtam, hogy azért vetemedtem arra, hogy színházról írjak, mert ezt az előadást meg kell nézni? Nincs pardon!