szalonnázatlan lelkem

Pedig hát három nép szalonnájának szakavatott evője vagyok!

János bácsi füstölőjének szinte tőszomszédságában nőttem fel, márpedig mindenki hozzá vitte a szalonnáját a füstre. A füstölőből a pincébe kerültek át a táblák, kolbászok, sonkák és mindenféle egyéb válogatott füstöltségek. Okos ember volt ez a János bácsi. Megmondta nagyapámnak, hogy még karácsony előtt megbukik Ceaușescu, s igaza lett. Nagyapám ugyanis karácsony utánra prognosztizálta az eseményt.

Szóval, a János bácsi füstillatú pincéjében lehetett tanulni szalonnászatot. Jó szívvel elmondta, hogy ez kié, miért ilyen, s miért ekkora, mikor jönnek utána, s hogy a fene egye meg, miért nem jönnek utána, mert kell a hely! Földig értek volna a szász szalonnák, ha nem lettek volna rövid kötélre fogva a gerendához kötve.

A havasok alól, egyik faluból származott minden idők legfinomabb szalonnája. Tenyérnyinél is szélesebb volt, márványfehérségébe alig tévedt egy kis halovány pírnyi rózsaszínség. Román szalonna volt, sokat kóstoltam olyat, szinte mind avas volt nyárára. De ez nem! Ez csak olvadt az ember szájába, követelte a hatalmas, bugyrossá pöffeszkedett kerti paradicsomot némi darabos sóba mártva, és a nagy falat kenyereket.

Hát olyat azóta se’

Illetve talán mégis... Diákkoromban minden nap szalonnát ettem volna, de hát nem jutott minden napra. Így is sokat és sokfajtát kóstoltam. De hogy ez a mérai, amit a szomszéd hozott kóstolóba, arra nincs szó. Mondják, hogy a füstölésben van a titka, de az erősen nagy titok kell hogy legyen, mert ha nem az lenne, más szalonnája is olyan finom lenne. Márpedig ilyen finomat én még nem ettem. Arra nem is vállalkozom, hogy mindenféle jelzőkkel illessem, mert csak fölösleges szószaporítás lenne. Azt leírni nem lehet, csak megenni.

Zárom is soraimat, s félszemmel egy egészséges vereshagyma irányába sandítok. Azt még gyorsan idevetem, hogy azért érzékenyedett meg szalonnák irányába a lelkem, mert az idei Szalonnafeszten zsűriznem kellett volna, de rettenően megbetegedtem, itthon gyógykezelem a szalonnázatlan lelkem. Testem épülésére pedig szalonnázok egy csendeset. 

Néptáncos utánpótlás a Kalotaszeg Néptáncegyüttesnél

A Kalotaszeg Néptáncegyüttes egy olyan fiatalokból összetevődő csapatot kíván létrehozni, mely összegyűjti Kalotaszeg fiatal tanulóit, hogy azok megismerjék egymást, közös munkával ápolják hagyományainkat, és továbbvigyék táncörökségünket. Együttesünk célja egy sokszínű, de összetartó társaság megalapítása, melybe a fiatalok különböző településekről gyűlnek össze. A csoport fő célkitűzései közé tartozik a közösségépítés, az interetnikus kapcsolatok kezdeményezése és ápolása. 

Hetente találkoznak Kolozsváron,ilyenkor a Kalotaszeg Néptáncegyüttes két tagja oktatja az egybegyűlt középiskolásokat. Az oktatások időtartama eleinte két óra, mely idővel bővülhet a minél sikeresebb munka érdekében. A táncpróbákra egy közös megegyezés során kiválasztott nap kerül sor, a tanórák lejárta után.

A tánccsoportba olyan középiskolás diákok jelentkeznek, akik rendelkeznek minimális szintű néptánctudással, azaz korábban részesei voltak más csoportoknak. A táncoktatás során a már megtanultakat kívánjuk összehangolni, továbbvinni, illetve kibővíteni, majd Kalotaszeg régiója különböző településeinek táncanyagát továbbadni. A cél Kalotaszeg minél több helységének és ezen helységek táncanyagának megismerése, elsajátítása.

A program lényege a települések közötti kapcsolat létrehozása, együttműködésre késztetés, a tagok sokszínűségének bemutatása és megismerése. Ezen fiatalok képezik falvaink és városaink jövőjét, így lehetőség nyílik a közös jövőre, közös sikerek elérésére. Mindennél fontosabb néphagyományaink továbbadása és megőrzése. A program keretén belül célunk a néptánc és népzene szeretetének és tiszteletének továbbadása, a népművészet szépségeinek bemutatása, szellemi értékeink ápolása.

A program várható eredményei közé tartozik egy összetartó, baráti légkörű csapat létrehozása, mely bemutatja Kalotaszeg településein, különböző rendezvények keretén belül, népzenei és néptáncos értékeinket, büszkén képviselve hagyományainkat, elődeinket. A program szervezője a Kalotaszeg NTE egyesület, fő támogatója a Communitas Alapítvány.

áramtalanított adrenalin

Nyolc óra előtt egy ici-picivel, (Sántha Emő már a mikrofonnál köszörülte a torkát) a Hangolós playlist-mentés után és a szövegnyomtatás előtt, elvették a villanyt.

Az adás tovább szólt, a generátor tette a dolgát és átvette az áramszolgáltatást. Már ahol. Emő sötétben maradt, kezében a reggeli hírcsomaggal, a laptop fényénél.

A szerkesztőségben többen káromkodtak. Margó mert nem lesz kávé, Szerénke mert nem lesz nyomtatás, Szabolcs mert hogyebbenazországban. Vészesen közeledett a pontos időjelzés amikor a műszaki munkatárs megnyugtatta Emőt. Az adás megy, ne pánikoljon, mondja a híreket.


Sötétbe? – pánikolt Emő, s  a kolléganő a keverő mellől elemlámpáért kiáltott, de aztán mégis meggyúlt a villany és szólt a Nap-Óra. (Bár Emő nem tudta kellően megköszörülni a  torkát.)


Eközben a szerkesztőségben:

-          írjuk le kézzel!

-          mehogyebbea...

-          ki a meghívottunk?

-          hát... kávét nem kap

-          s a másik neve?

-          hogyaza...

-          s miről beszélgetünk?

-          hozok kávét az automatából

-          abba van áram???

-          nem ő, a másik, meghívott

-          akkor az sem kap kávét.

-          milyen nap van ma?

-          kedd!!!

-          névnapvanma???

-          Malvin

-          s a másik neve?

-          hogyasztahétszen...

-          áááá, jó reggelt azonnal kezdünk!

-          egy kávéval megkínálhatjuk?

-          köszönöm elfoga...

-          esetleg ásványvizet?

-          akkor talán menjünk be az adásba

-          főzz egy kávét, ha megadják.

-          erre tessék, van egy kis áramszünet, de az adás megy...

-          csak a szerkesztőségben meg a a  folyosón nem megy

-          elnézést...

-          nem az én lábam

-          akkor mit mondunk?

-          Republicot, azt, randomszerűen!!!



Jó reggelt kívánok! Itt a Kolozsvári Rádió, Isten éltesse Malvin nevű hallgatóinkat...

(Hangoló előtt egy picivel megadták az áramot.)

Mit tanultam Dés és Kolozsvár között?

Azt, hogy a fehérnép sokkal inkább ki van téve a baktériumoknak mint az ember, nem is véletlenül van az úgy, hogy nem mehet be a templom szentélyébe. Mert az asszonynak hátul van a helye. Ez a világ rendje.

S azt is, hogy Ponta most aztán rendet csinál az utakon, mert az a sok rendőr eddig hiába vette fel a fizetést, de most megdolgoznak érte, mindenkit megbüntetnek aki nem tartja be a törvényt. Na végre jó világ lesz.

S még azt is, hogy azért csak jó volt Ceaușescu idejében, mert persze nem lehetett akármit mondani, de mindenkinek volt lakása, mindenkinek volt munkahelye s este ha hosszú hajúak kószáltak az utcákon a rendőr megállította őket s vendéglőbe sem mehetett minden fránya kamasz! Az volt csak a jó világ!

S a mesterembert megbecsülték!
Az én útitársam is, aki egész napos kukoricakapálás után stoppolt az út szélén, öntödében dolgozott és most van egy kis kovácsműhelye Dés mellett, de Kolozsváron lakik a családjával garzonban a Munka sugárúton, s ért a műszaki rajzhoz és a művészi rajzhoz is – mondta nekem Dés és Kolozsvár között, ebbe a mai világba...

egymás szemébe tudtak nézni

Egymás szemébe tudtak nézni, a hámló olajfestékes pléhasztal felett, a Mexikó kertben, miközben a pincér nem hozta a sört. Ibi néni a parkban sétált, míg nagyapám és a többiek templomban voltak. A kékre meszelt zsinagógát már rég nem használták. Nincsenek már elegen férfiak, magyarázták nekem, akik tudták, hogy hány férfi kéne az imához a zsinagógában. Ibi néni valamikor  igen szép nő lehetett, sokáig nem tudtam eldönteni, hogy aranyló haja paróka-e, de aztán rájöttem: parókát viselt.

Rózsi néni vörös volt és szeplős, kerek arcú. Olyan volt, mint a húgom egyik babája, csak öreg kiadásban. Sokszor ült be nagyanyámhoz a konyhába, beszélgettek, a magatehetetlen férjéről, és a lányáról, aki Izraelben él. Mesélték, hogy jó nevű kereskedő volt az apja, azelőtt... Egymás szemébe tudtak nézni, miközben nagyanyám kavart egyet-egyet a rántáson.

Az öreg nevére nem emlékszem. Valami piros cipőt adott el nagyapámnak, aminek aztán levált a talpa. Nagyapám lezsidózta! Felhívta telefonon és megmondta neki, hogy ej ilyen meg olyan, levált az izraeli cipőd talpa! Röhögtek is az eseten, nagyapám a cipőt megragasztotta, a sört meg az öreg zsidó fizette vasárnap a Mexikó kertben, miközben egymás szemébe tudtak nézni a hámló festésű pléhasztal felett. 

Mindannyian átélték a háborút. Valahogy úgy, hogy utána egymás szemébe tudtak nézni...

őszirózsák

Az őszirózsák az udvaron, a kút mögött, a lépcső és az alsókonyha ablaka között nőttek. Jól álcázták a szuterén zöld szúnyoghálóját. Félkörben futott a virággrupp sárga dísztéglakövezete.

A gyertyát pedig, (jaj hogy hívják?) készítette rendelésre. Szép, testes fehér gyertyák voltak. Nem olyan nyeszlett sárgák. Ez pedig fontos szempont volt akkortájt. A gyertyákat nagyapám hozta el, biciklivel.

A temető közel volt. Egymás mellett a katolikus és a református, kis betonkerítések közé szorított sikátor túloldalán a román temető. Oda nem jártunk világítani. Egyszer meg akartam keresni tanti Măria sírját, mert még amíg élt, egyszer mutatta hová temették a testvérét, s azt hittem emlékszem a helyre. Nem leltem meg. Nyugtassa...

A katolikus és a református, valójában protestáns temetőt kis ösvény kötötte össze, a hősök sírja mellett vezetett el. Földbe süllyedt, hosszú elnőtt őszi füvek közé rejtőztek ezek a hősök, és a betonfejfák. A hivatalos hősök a másik temetőben voltak, magas vörös csillagos betonobeliszk alatt. Egyszer vittek oda, valami hazafias munkára. Furcsán néztünk egymásra, mikor a másik temetőbe tértünk. Arról volt szó, hogy a hősök... Még örültem is, hogy hát akkor most végre valaki rendbe szedi azokat a sírokat... A tanítónő merev arccal fordult be a másik kapun s mi utána értetlenül.

A gyertyát az ösvény mellett, az egyik alig látszó katonasíron gyújtottuk. Valamilyen bácsi emlékére, aki nagyanyám testvére volt és soha nem lett bácsi, mert még fiatalon, valami háborús hadifoglyos történet végén öngyilkos lett, talán Máramarosszigeten, vagy valahol. Hát az ő emlékére hajtottuk félre az elnőtt őszi füveket és próbáltunk a kemény földbe szúrni néhányat azokból a szép fehér gyertyákból. ’stennyugtassa.

A másik temetőben nagymamám szüleinek a nyughelyét kerestük meg. Szerbiai homokpusztából idevetődött német és a székely felesége sírja. Egyszer próbáltam megkeresni, de eltűnt az egyszerű kereszt. A helyet pedig elfelejtettem. Hogy a közkúttól a második, vagy harmadik ösvényen kell betérni, vagy hogy a fenébe is volt. Nyugtassa

Ekkor már a márványobeliszkes sírok szépen körbe voltak rakva égő gyertyákkal, őszirózsákkal és krizantinokkal (így hívták arrafelé, krizantin). Mennyien voltak testvérek nagyapámék, s mind gyermekként... Ez meg az a néni, aki annak a bácsinak a testvére... Tudod. Nem tudtam.

Azóta tudom. A mostaniakra már dobtam én is rögöt. Azon az ágon lekopott a kutyabőrről a név... Tati, nagymama, Ági, Édesanyám. És az örök világosság... Nyugtassa.

cseresnyemájális

Tombol a cseresznyeszezon Magyardécsében. Reggel szekerek, "karucsoros" traktorok mennek a mezőre, ami Décsében a gyümölcsöst jelenti. A "létorát" kitámasztják, sőt oda is kötik az ághoz. A szedők fonott kast, "koscsugot" visznek magukkal a létra tetejére, abba kerül a "cseresnye", szárastól. A fa tetejéről kedélyesen átszólnak a szomszéd gyümölcsösbe, meghívják a többi szedőt egy kis "cseresnye"-kóstolásra. Aligha volt rá példa, hogy valaki át is ment volna cseresznyézni. A "cseresnye" a "koscsugból" a "banántosba" kerül. A tele szedett kast különböző üzletekből beszerzett banános dobozokba ürítik. Régebb fa ládákban szállították, helyenként még látni ilyet is. Szekéren vagy "karucsoron" traktor-utánfutón kerül a cseresznye a falu központjába, a "köszpontra", itt veszik át a kereskedők. Helybéliek is foglalkoznak nagybani kereskedéssel. Felvásárolják a cseresznyét és kisteherautóval viszik a különböző piacokra. Ma már szinte mindenki a "köszponton" adja el a "cseresnyét". Ha piacra vinnék, nem lenne aki szedje. Márpedig akkor kell szedni, amikor érik. Hét végén tarják Magyardécsében a Cseresznyemajálist. A gyümölcstermesztő Beszterce-Naszód megyei faluban 1893-ban tartottak először ilyen ünnepet. Magyardécsét a cseresznye mellett nyelvjárása is különlegessé teszi, ebből is ízelítőt kapnak a Kolozsvári Rádió miniriportjában. Cseresnyemajális Magyardécse by radiobuhera