toros nótaest tangóharmonikával

Persze, hogy lekéstük. Mire felkeltünk, kocsiba ültünk és megérkeztünk anyósomékhoz, már javában tartott a disznó szétdarabolása. Apósom gyorsan pótoltatta velem az összes, nem vág a kés jeligére elfogyasztott pálinkakört, úgyhogy, mire a pincébe a szőlőprés, a pityóka és a sok alma között a disznó feldolgozása ürügyén rátértünk az idei borra - segítettünk szüretelni - igen jó volt a hangulat. Az a Cibles? kérdeztem a pincebejárat előtt egy szivar mellett, ami a borra már nagyon kellett a szomszédtól aki segített a disznóvágásban meg a borivásban. Nem, az a Radnai. Az a Cibles, mutatja a kút mellé vonszolva, mert onnan látszik. Ekkor már jó barátoknak számítottunk a szikár, vörösképü, amúgy halkszavú ember meg én. Zenész volt ő valamikor, tudom meg. Tangóharmonikán muzsikált a bandába. Hozza át, rukkoltam elő, s áthozta. Kolbásztöltésre a töltő mellől gajdoltam bele a harmonika nyikorgása és apósom kisszékről áradó nótatudásába. Az asszonyok is jól érezték magukat, bár rájuk maradt a munka. Csak én tekertem, a férfitársadalom mundérja becsületének védelmébe, fáradhatatlanul a kolbásztöltőt, ami "házi gyártmány" még a gyárba készült, amikor volt gyár. Aztán apósom testvére - ő nem tudom milyen néven nevezendő rokon - beült az Erdély minden zugát megjárt Imezébe, s elburrogtak. A harmonikálás is abbamaradt. A tűzre raktunk még egy rend fát... Másnap hazajöttünk. Hoztunk kóstolót. Meg bort. A harmonika ott maradt.

drága Mérában a kakas

Nem voltunk otthon, a szomszédra bíztuk a kutya etetését. Mikor hazaértünk, késő este volt, láttuk, hogy a kutyának elkerített udvar kerítése jócskán meg van magasítva. Hamarosan kiderült, hogy egyik falunkbéli akarta vasvillával leszúrni a kutyánkat, mert állítólag megette a kakasát. (Nem popcorn) A szomszéd védelmébe vette, mondta, hogy a kutya termetessége ellenére, még kölyök, nem valőszinü, hogy kakassal táplálkozik. De igen, vélte a kárvallott, a szőre is azért fényes, mert lopja a tojást. Persz szintén tőle. (Ha tudná mennyibe kerül a nagy kiszerelésü kutyatáp, a drága, mert az olcsót a kutya nem eszi...) a szomszédnak megköszöntük a kutya megvédését, a kerítés magasítását, aztán ma találkoztam a kárvallottal. Kérdezte, tudom- e, hogy a kutyám megette a kakasát? Mondom, hallottam a szomszédtól mi történt, de nem hiszem, hogy az én kutyám volt. Ettől függetlenül, mennyivel tartozom? Amennyit gondolok. 50 lej, jó lessz? Jó lesz. Kifizettem. A szomszédasszony szerint, ennyi pénzért 10 kiló csirkecombot lehet venni a hypermarketbe, nincs az a kakas ami ennyit ér... Majd megmondja a kárvallott feleséginek... Mondtam, ne mondja. De szerintem megmondja. Holnaptól számíthatok rá, hogy a kutyámat még egy fél falunyi kakast megevéséfel fogják gyanusítani, ha egyszer ilyen jól fizetek...

téligumi

Nem tudom, mit tud télen a téligumi, de a nyári nem tud csak csúszni. Demilyen remekül!!! Az első hóval egybe esett az első szánkázás is, olasz módra, Fiatban, Pirellin. Jöttem tőlünk lefele, mert olyan helyen lakunk, hogy tőlünk egyszer le kell jönni, aztán fel kell menni. Szóval én jöttem lefele, az útban ott állt a szomszéd kölyök. Kissé arrébb húzódott, aztán még arrébb és még arrébb. Az árok partján megállt. Én nem. Elszáguldottam mellette, mert arra hamar rájöttem, hogy jobb lefele száguldani, mint fékezni, mert ha fékezek vagy a kőkerítés, vagy a kölyök. Száguldani előre is tudtam. Ez volt az idei első szánkázás. Átszáguldottam a hídon, beálltam a szomszéd keréknyomába - megnyugtató volt a keréknyom, egyrészt mert fogott a gumi, másrészt tudtam, hogy a szomszédnak legalább sikerült kimenni. Nekem is sikerült. Veszek téligumit.

mobil vs. budi

Nagyon kellett. El kellett még menni mobil telefont venni ingyen mert adják. Ingyen adják, azért kell venni, venni kellett még eurót, azt nem adják ingyen, eurót beadni a bankba mint részlet et cetera. Éhes is voltam, de leginkább nagyon kellett. Elhelyezkedés szempontjából autó a Petőfin – mert ott van hely, bár azzal fenyeget az összes tábla, hogy elviszik, én a központban. Stratégia: nagyon kell, de nincs egy vasam se, tehát a templomparkolói közpisilde kiesik, mert fizetős, és nekem szó szerint egy vasam sincs, papír címletekről ne is beszéljünk. Van bankkártyám, amelyre ma kell befusson a fizetés, de még nem futott be. Pisilhetnék a fal mellé is, de feltűnő és nem szeretem a feltűnést. Nna. Megvettem a telefont. Az ingyen van, nem mint a pisilés. Aztán haladtam minden irányba előre, mert úgy nem is kell annyira. Leginkább a becseré környékén álcáztam járással a kényszert, mert ott van a fizetés. Bent az automatába, csak még nem jön ki. A szemem jön ki az éhségtől a szendvicses előtt, meg még jönne belőlem más is, ha hagynám. Aztán megláttam a nagy őt. Ott állt Caragiale mellett a gördeszkásoknál. Zöld volt, undorító és ingyenes. Huuuuuuááááájéééhuhhh. És a pénzt is kijött a falból. És az autót sem vitték el. Csak messze volt. Mire odaértem euróstól, telefonostól, már megint kellett. De nem olyan nagyon.

halottak napja

Száz éve volt a gyermekkorom. Olyan régi kabátok és kopott prémgallérok, kalapok, krizantémok, őszirózsák és kézzel öntött gyertyák, amelyeket a város gyertyaöntője készített csak 100 évvel ez előtt lehettek. Úgy csak akkor beszélhettek egymással emberek a száz évnél is régebbi sírok között. Bácsik és nénik, akiknek tudtam a nevüket, s most rajtam lenne a sor, hogy visszamenjek száz évet s az ő sírjukon gyújtsak gyertyát. Kis lyukat fúrva a földbe, bele a fehér gyertyákat, majd egy másik szállal sorra mindeniket meggyújtani s válaszolgatni ameddig leégnek a gyertya szálak, hogy igen hazajöttem, hát ilyenkor, persze. S nem elfelejteni egy szál gyertyát tenni a temető legsötétebb részén egy világháborúban elesett katona sírjára, ismeretlen rokonomért, akit valahol elnyelt a háború. Megkeresni dédapám sírját, akiről máig nem tudom, hogy a Monarchia melyik részéről és vajon mi sodorta a havasok alatti kisvárosba, mindig eltévesztem a sort, de idén biztos meglelném, székely dédanyám sírjával együtt. A temető másik részén – ott kezdeném: Édesanyám, Nagymamám, Nagytatám, Ági a dédek és az ükök és még sokan, akik rokonaim száz éve éltek s talán ők is gondolnak rám. Akkor is, ha idén nem világitok.