halottak napja

Száz éve volt a gyermekkorom. Olyan régi kabátok és kopott prémgallérok, kalapok, krizantémok, őszirózsák és kézzel öntött gyertyák, amelyeket a város gyertyaöntője készített csak 100 évvel ez előtt lehettek. Úgy csak akkor beszélhettek egymással emberek a száz évnél is régebbi sírok között. Bácsik és nénik, akiknek tudtam a nevüket, s most rajtam lenne a sor, hogy visszamenjek száz évet s az ő sírjukon gyújtsak gyertyát. Kis lyukat fúrva a földbe, bele a fehér gyertyákat, majd egy másik szállal sorra mindeniket meggyújtani s válaszolgatni ameddig leégnek a gyertya szálak, hogy igen hazajöttem, hát ilyenkor, persze. S nem elfelejteni egy szál gyertyát tenni a temető legsötétebb részén egy világháborúban elesett katona sírjára, ismeretlen rokonomért, akit valahol elnyelt a háború. Megkeresni dédapám sírját, akiről máig nem tudom, hogy a Monarchia melyik részéről és vajon mi sodorta a havasok alatti kisvárosba, mindig eltévesztem a sort, de idén biztos meglelném, székely dédanyám sírjával együtt. A temető másik részén – ott kezdeném: Édesanyám, Nagymamám, Nagytatám, Ági a dédek és az ükök és még sokan, akik rokonaim száz éve éltek s talán ők is gondolnak rám. Akkor is, ha idén nem világitok.