toros nótaest tangóharmonikával

Persze, hogy lekéstük. Mire felkeltünk, kocsiba ültünk és megérkeztünk anyósomékhoz, már javában tartott a disznó szétdarabolása. Apósom gyorsan pótoltatta velem az összes, nem vág a kés jeligére elfogyasztott pálinkakört, úgyhogy, mire a pincébe a szőlőprés, a pityóka és a sok alma között a disznó feldolgozása ürügyén rátértünk az idei borra - segítettünk szüretelni - igen jó volt a hangulat. Az a Cibles? kérdeztem a pincebejárat előtt egy szivar mellett, ami a borra már nagyon kellett a szomszédtól aki segített a disznóvágásban meg a borivásban. Nem, az a Radnai. Az a Cibles, mutatja a kút mellé vonszolva, mert onnan látszik. Ekkor már jó barátoknak számítottunk a szikár, vörösképü, amúgy halkszavú ember meg én. Zenész volt ő valamikor, tudom meg. Tangóharmonikán muzsikált a bandába. Hozza át, rukkoltam elő, s áthozta. Kolbásztöltésre a töltő mellől gajdoltam bele a harmonika nyikorgása és apósom kisszékről áradó nótatudásába. Az asszonyok is jól érezték magukat, bár rájuk maradt a munka. Csak én tekertem, a férfitársadalom mundérja becsületének védelmébe, fáradhatatlanul a kolbásztöltőt, ami "házi gyártmány" még a gyárba készült, amikor volt gyár. Aztán apósom testvére - ő nem tudom milyen néven nevezendő rokon - beült az Erdély minden zugát megjárt Imezébe, s elburrogtak. A harmonikálás is abbamaradt. A tűzre raktunk még egy rend fát... Másnap hazajöttünk. Hoztunk kóstolót. Meg bort. A harmonika ott maradt.