a kis kertészlegény panaszai a kisváros elmúlása ellen

Most már sehogy nem jut eszembe, hogy a férfiak ugyanazzal a nyakkendővel jártak e minden évben locsolni, vagy több is volt nekik hasonló, de az biztos, hogy minden évben ugyanazok érkeztek az anyám házához húsvét hétfőjén locsolni, legfeljebb kissé más sorrendben. Az öreg szomszéd, aki Amerikában született és hetven évesen is neheztelt a szüleire hogy hazahozták, még délelőtt átjött. Majd érkeztek a többiek, felnőtt férfiak, akik kamaszkori zavart és illatfelhőt hoztak. A két kőműves már nem volt fiatal, láthatóan az volt a stratégiájuk, hogy a legtávolabbról indulnak el visszafele, így volt némi esélyük a hazaérésre. Volt aki azzal próbálta kijátszani a kisvárosi locsolókörűt minden pohárban leselkedő veszélyeit, hogy autóval indult útnak, amit aztán egyszer csak valahol mégis otthagyott. Összeszokott két-hármas csapatok is jöttek, ugyanazzal a tavalyi kölnivel vagy sprayjel mint tavaly vagy csak nagyon hasonlóval. Délelőtt már nem mondtak verset és még nem vittek tojást ezek a felnőtt emberek, délutánra előkerültek a vihogósra sikeredő pajzán versek és az öltönyzsebben meglapuló zöld és piros tojások. Érkeztek az örök bohémek, akik az udvarról szedett virággal jöttek és csak nagyon későre mentek, a pártelnök és a pap külön -külön, a gázos és a mozdonyvezető együtt, a vasöntő ritkán és a két tévé szerelő s a harmadik akire nem emlékszem mindig. Ugyanazok az emberek és ugyanazok a nyakkendők, ugyanazok a történetek és ugyanazok a kölnik, évről évre, évről évre s de rég vége, s... én kis kertész legény...