13

Nem hiszek a tizenharmadikában. Nem, főleg ha kedd. A bankkártyám eltünését meg tegnap fedeztem fel. TizenKETTEDIKÉN. Tegnap a falhoz járultam, amelyből azt hittem, hogy pénzt fakasztok. Számmágia segítségével szoktam a falból pénzt fakasztani, csak én tudom a misztikus kombinációt, senkinek nem árulom el és mikor használom a jobb vagy bal vállam fölött hátra-hátra pillantok, nehogy valaki ellesse a varázsszámösszetételt. A falbűvöléshez egy mágnikus erővel bíró lapocska is szükséges, e nélkül mit sem ér a számmisztika. Mágnikus lapocskám nem feküdt lapockám fölött feszülő belsőzsebem árnyas rejtekén. Siratófalnak láttam szokásos pénzfakasztó helyemet, s összekotortam zsebemből az aprót. Futotta. Hazamenésre futotta, úgy, hogy busz helyett gyalog futottam a mérai járat után, amely felvett. Aprópénzem már nem vet fel mert méraijárat vezetője elvette. Így virradtam tizenharmadika reggelén pénztelen valóságra, 13 kilómétere munkahelyemtől. (Ez a 13 nem számít. Mindennap van.) Megkérdeztem Szerénkét: van pénzed? Volt. Egy kicsi. Beosztottuk: Ház – főut: gyalog Főut – Kolozsvár: stopp, kicsipénz viszlát Kolozsvár – Kolozsvári Rádió: valahogy lesz. Tavaszi sétát tettünk tehát a falun keresztül a főűt irányába. Felvett egy falubélink és elhozott Kolozsvár határáig. Ingyen. Nem hagytuk magunkat kísértésbe vinni és busszal munkába jönni. De nem ám. Átsétáltunk a Törökvágáson és még a mindenkeddi gyülést is elértük. És a kicsipénzünk is megmaradt. És eszembe jutott, hogy nem számoltam el egy régebbi kiszállást. És elszámoltam. És adtak pénzt. És kicsit többet. És nem, nem hiszek a tizenharmadikában. De hol lehet a bankkártyám?