mocskos rákenról s a gyerekkor

A kilencvenes években mentolos cigit szívtunk a járdaszélen én nem volt egy vacak farmerünk a rockerséghez, de minden bizonnyal azok voltunk, bár nem értettük, hogy miért szeretjük a Guns N’Roses-t, Alice Cooper és a Poison volt az isten, és ha átjött Tibold a másik városból, mivel valamivel nagyobb volt mint mi, ellógtunk az utolsó óráról, mert egy rocker mit tehet? Szombaton hittanórára jártunk, és titokban megpróbáltunk kacérkodni az ateizmus gondolatával, bár lehet, hogy a sátánizmust is fontolgattuk, csak nem tudtuk, hogyan kell azt csinálni. Ha véletlenül volt pénzünk, silány rock magazinokat vettünk, közte sexlapokkal, mert ugye egy rocker... és latin órán sokkal több rock zenekar nevét tudtuk le írni, mint amennyit a „reppes” barátunk, a saját műfajából. Idővel azt is megtudtuk, hogy mi rockerek vagyunk, nem rokkosok, és továbbra is áhítoztunk farmerre és álmodoztunk bőr dzsekiről s tudtuk, hogy a Def Lepard híres zeneker, kár hogy a központi kazettamásoló füzetében nem szerepel, s így soha nem tudtuk meghallgatni, hogy zenélnek az istenek. De megvolt Judas Priest, a füzetben, és másoltattuk is a Painkillert, csak az utolsó szám nem volt meg, csak félig, azóta is néha megszólal bennema kíváncsiság – milyen lett volna, ha végighallgattuk volna... s megvolt bakeliten az István a király, a Neoton és a Hotel Menthol, míg aztán valahonnan került egy Ossián...