örömzene

Utálom az örömzenét! Minden dilettáns örömzenél! Örül, hogy zenélhet. Vagy inkább csak örül, mert zenélni nem tud. Aki tud zenélni, az nem örül ha kell ha nem. Örül, mikor vége van a muzsikálásnak, mikor adják a gázsit, mikor szerződést köt, és minden bizonnyal időnként akkor is örül, mikor játszik. De az még nem feltétlenül örömzene. Inkább profizmus. Ahol két cintányért összevernek, azt már örömzeneként adja hírül a sajtó! Tanúm rá a net! Presszeről Rigolettóig mindenféle összefüggésben szembefutunk az örömzenével, van belőle karácsonyi és igényes (mihez képest? van igénytelen örömzene is? Az a amelyik nem mosdik, vagy amelyik keveset fogyaszt?) van Örömzene című lemez, van tévéműsor, és van irokéz örömzene is! És, "Bem apó, jönnek az indiánok" (Sz. G.) jeligére, az irokézek tehetnek a magyar örömzenéről! (Ők több szempontból is előttünk járnak, a kihalásból például lóhosszal vezetnek, sőt, nyertek.) Jamiroquai, funkyt játszó angol zenekar, nevében az iroquai az irokéz, de a jam sem lekvár, s nem is turista a magyar nyelvben, mert örömzene néven jelen van és nem kíván az irokézek sorsára jutni. A jam, teljes nevén Jam Session, a jazzmuzsikusok zártkörű összejövetelét jelenti, ahol kedvtelésből baselnek. Ennek a jazzszokásnak a magyarítása az örömzene. S ez így rendjén is volna, ha nem minden macskazenélő amatőr örömzenélne, a az újságíróknak egy egy jóhangulatú zenei esemény kapcsán, más szó is eszükbe jutna, mint az öröm, mert a zenésznek se' fenékig tejfel, s a blog se' örömírás, akkor se' ha igen. Utálom az örömzenét.