Nem fenyegeti a kanálvízben megfojtás Pontáékat Kalotaszegen

PSD-s magyar kampánybanner Mérában

Szerettem volna valami felháborodott mondattal kezdeni. Olyesmivel, hogy ez aztán már tényleg a legalja. Vagy azzal, hogy na aztán ennél lejjebb már nincs. Azt hittem, a politikusok aljasságának van alsó határa. Vagy, hogy a cinizmus már csak üres szó a kampányra. 

De hát ezek gyenge mondatok, és tulajdonképpen nem is vagyok felháborodva.

Mondom a lényeget: a PSD kitett egy magyar bannert, Mérába, hogy ők hozzák a vizet Andrásházára, Mérába és Szucságba. Mert víz az nincs. Városi soha nem is volt, a települések kollektív idején épített tározói kiszáradtak, a kutak kiapadtak néhány éve. 

Persze nem az összes, amelyikben még van víz, abból hordják vedrekkel az emberek. 

A vizet tényleg hozzák, már egy jó ideje. A szomszéd faluból kell áthozni a fővezetéket és onnan leágaztatni a házakhoz. Tart már vagy két éve és legalább még kettőt el fog, mert ez az ország már csak ilyen. S a polgármester sem siet annyira, hátha véletlenül majd pont a helyhatósági választások kampányában avathatja fel a vízvezetéket mindhárom faluban. 

Magyarul, ha addigra megtanul néhány szót.

De addig még itt van ez az államfőválasztási kampány, amit az ő jelöltjük a szinte borítékolt győzelmi előrejelzések ellenére el is veszthet ha beüt még egy- két jól irányzott tengerész jobbhorog. Hát, mindent a biztos győzelemért alapon, mindent megtesznek. 

A magyar nyelvű vízfakasztás igazán nem lehet kihívás a PSD-nek. 

S ha nem sikerül egyből, bizonyára ott vannak raktáron a szépen matricázott kampányvederek.

Kéne intézkedni, hej!

ConIFA VB

Miközben a magyar futball színvonala fű alatti, s még így sem sikerült kijutni a VB-re, s ebből fakadóan nosztalgiába hajló focirajongásunk nem ordíthatja torka szakadtából a román közvetítés alatt, hogy  Rio-Rio-Hungárió (nem az én poénom), addig a döbbenet velőtrázó sikolya taglózott a sárga pádimentum alá, mikor azzal kénytelenűltem szembesülni, hogy a székelyek nem zúzták porrá Hegyi-Karabahot!

Pedig lehetett volna!

Svédországban volt az Elismeretlen Országok VB-je! Nem tudom vannak-e selejtezők, de szerintem simán ott lehettünk volna Abbházia, Kurdisztán és az asszírok között! És tegyük a foci utáni vágyakozó-rivallásban a meghasadás rögös sziklaperemére sodródott szívünkre a kezünket, lazán benne lehetett volna a pakliban, hogy lebicskázzuk a döntőben Nizzát! Elvégre kik azok? Nincsenek is elismerve, s puff megnyerik az alternatívat!

Kéne intézkedni, hej!

ferdenézetü nézelődési szempontok az SZKT-ról

ferdenézet

10.18 Úgy döntöttem közvetítek. Magaslesről figyeljük az SZKT munkálatait. Az RMDSZ miniparlamentje még nem ült össze. Pillanatnyilag áll. Részben legalábbis. Egyesek leültek.

10.19 Markó Béla, Kelemen Hunor és Borbély László ül.

10.20 Névsorolvasás. Engem nem szólítanak...

10.20 Egyesek azt mondják, hogy itt vannak, mások, hogy nincsenek.

10.20 Frunda "jelen"-je kétszer is bezengi a termet. Másodszor valaki helyett, aki itt van, csak még nincs itt.

10.27 Az egyház képviselőit is köszöntik. És a médiát

10.29 A sajtó képviselői közül senki nem nyújtja fel a kezét, amikor egyet kell érteni a napirendi pontokkal. A többieknek tetszik.

10.34 Kelemen Hunor köszönetet mond mindazoknak, akik az EP választáson az RMDSZ-re szavaztak. Neveket nem említ.

a sajtó alkot az erkélyen

10.38 A sajtó alkot. Csendesen kattognak a laptopbillentyűzetek.

10.39 Máté András hátat fordít az SZKT munkálatainak. A háta mögött ülővel beszél, levett szemüveggel. Visszatette. Visszafordult. Most meg hátra. Szigorúan néz. Rám.

10.42 Az erkélyről nézve tizenhat politikus netezik telefonon vagy táblagépen. Mintegy kilencre tehető azoknak a száma akik Facebookon követik nyomon a munkálatokat.

10.53 Akinek nincs netje, a Kultúrpalota mennyezetét nézegeti. Vagy jegyzetel. Vagy olvas. Vagy hátradől. Vagy előre.

10.57 Az udvarlóra váró, diófa árnyékában ülő hajadonról beszél Kelemen Hunor.

11.00 Megvolt az első taps.

11. 01 Kovács Péter nem Facebookozik. Ő beszél.

11. 07 Kovács Péternek megengedjük, hogy köszönettel tartozzon. Ő kérte.

11.11 Nagy erő, történelmi igazság, kis sereg. A mikrofon is begerjed, régimódi bakelitsercegésűvé változtatja Verestóyt.

11.19 Bíró Rozália: "Nyugodtan tehetjük le a kezükbe az elkövetkezendő sorsunkat." Már hogy ilyen képviselők kellenek legalábbis.

11.29 "Elnézést, elnézést. Senkit nem akarunk lelőni" - a megjegyzés a robbanó hangokat adó mikrofonra vonatkozik

11.34 Újabb "BUMM". Winkler Gyula sem akar lelőni senkit. Azért a xenofóbokat elszigetelné. És azokat is, akik nem felejtették el a régi reflexet.

                                           (...)


12.11 Ööö, híreket írok a Kolozsvári Rádiónak. S voltam kávézni is, ittam egy bubisvizet.

12.34 Markó Béla zsebrevágott kézzel mondja: node. Gyakran emlegeti a hatost meg a hármast. Nem VB nosztalgiája van, hanem az EP választási 6,3%-ot emlegeti. Szerinte igenis és fontos és nagyon jó.

12.41 Katonaemlékei támadnak Markó Bélának, mikor azt hallja az EU irányából, hogy a kisebbségi kérdés megoldott. Mert akkoriban is ezt mondták. Kivette a kezét a zsebéből.

12.54 Kelemen Hunor köszöni.

12. 55 Hunor, móka, kacagás: Románia megérdemelne már egy magyar elnököt.

12.56 A MASZOL-nak, Kustán Magyari Attila személyében, igaza lett. Egyre vége.

Bakker, ezt fordított sorrendbe szokás csinálni. Na majd aztán...

selfie sajtónyilatkozattal

passió - énekelt, illetve olvasott evangélium virágvasárnap és nagypénteken

Pilátus vasöntő volt, Szent Péter pedig nyugalmazott kárpitos. 
Néha cseréltek. 

Az evangélistát a kántor énekelte. A kárpitosnak jellegzetesen reszelt a hangja, amint letagadta közelebbi ismeretségét nagyapámmal, aki Jézus volt. „Én nem ismerem ezt az embert” - reszelte fennhangon, pedig akkor már egy utcában laktak, s két ujjal viszonozta nagyapám kézfogását. Nyújtotta volna a többit is, de nem tudta, mert a kárpitos-kötelek feszítésétől már nem mozdultak. 
Ő kárpitozta újra azt az ágyat is, amelyikben aztán mindenki meghalt. 

„Bizony mondom néktek, valaki közületek ma engem elárul” – jósolta meg a fátumot Jézus a karzatról, de ezt a kórus nem vállalta. Az egyik hölgy a többinél is jobban kételkedett a dologban, mert hangja kivált a többi közül mikor kérdezte: „Csak  nem én vagyok az, Mester?” 
De nem ő volt, hanem a szemüveges Júdás akit valahonnan messziről csábított a kisvárosba  a nagy gyár.

A kakas mindig kikészített. Valahogy drukkoltam Péternek, hátha megússza ezt a letagadásos dolgot. Szimpatikus volt nekem, már csak azért is, mert levágta valakinek a fülét. Aztán sosem úszta meg, mert a karzatból felharsant, hogy „akkor megszólalt a kaaakaaas”. 
Tudtam. Puffneki.

Aztán lementek a karzatból a teknő-mélységűre koptatott lépcsőn, a templom udvarán kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, a gyermekek rúzsos puszikat kaptak a néniktől, a bácsik kezet fogtak egymással. A történethez elválaszthatatlanul hozzátartozik a napsütés, a templom szomszédságába lévő tömbházak mellett virágzó fák és egy régi Ford, amit az Amerikába származott fiú vásárolt az atyának. Csak a szentlélek tartotta össze. Akár a kórust,  a híveket s mindannyiunkat a templom udvarán.
“Azok elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírbolt elé.”



A fenti szösszenet nem jöhetett volna létre a húgom fantasztikus  emlékezőkészsége és humora nélkül. 
Az esetleges hasonlóságok véletlenszerűen esetlegesek.

ha nem lesz több kaviár

orosz fekete kaviár

Egészen európai feje volt. Talán a frizurája tette. Vagy a szemüveg. Ma is a hígtojás mellett döntött, bár evett egy kis müzlit is, már csak megszokásból. S reflexből néhány szelet szalámit. Tea előtte, kávé utána. Pedig régebb ez pont fordítva volt. 

De hát régebb sok minden volt pont fordítva. Nem kellet az órára néznie, pontosan tudta, hány perc a reggeli és mennyi az út addig a hatalmas épületig, ahol évek óta gondterhelt arccal szunyókált. 

Még szerencse, hogy olyan kényelmesek a székek.

A fülhallgató is segít úgy tenni, mintha az ő vállán nyugodna a kontinens sorsa. Ebédre csak néhány falat, valami főzelékféle megteszi. Délután két régóta beütemezett megbeszélés. Farzsebből elő az érdeklődő arcot, s néhány közhelyet, ami akár biztató válasz is lehetne, de nem jár semmi kötelezettséggel.

S az esti fogadáson lesz-e kaviár?

cukkinis francia pite sárláznávurral

Először is sárláznávur. Mert francia.

Aztán a boldog felfedezése annak, hogy maradt meg margarin, alighanem karácsonyról a  hűtőszekrény ajtajában. Liszt van. Hát csak van, na. Paradicsomlé, az anyósomféléből. Egy kis sajtmaradék s egy kis túró, kell még legyen abból a büdösből a fagyasztóban. Van!

Cukkini. A cukkinivel kezdődött minden. Francia receptbe torkollott.

A cukkinit, mind a kettőt le kell reszelni, közben rájönni, hogy valahonnan ismerjük ezt az Aznavour slágert... Egyet fordítunk a reszelőn, s a fokhagymát is lereszeljük. (Pedig több szent esküt tettem már, hogy veszek fokhagymatörőt...)

Öntsük rendszerbe a hozzávalókat:

ilyen lett

A lisztet a margarinnal s egy csipet sóval összegyúrjuk, s alufóliába csavarba a hűtőbe tesszük pihenni. A lereszelt cukkinit, amit jól megsóztunk lelketlenül kicsavarjuk, s jobb híján pihenni hagyjuk. Ott ahol van.

Három darab tojást felverünk, beletesszük a reszelt (jobb helyeken tört) fokhagymát mind a három cikket ami mindig öt, só, bors, reszelt sajt. (Hogy ki volt az a barom aki a reszelőt betette a mosogatóba...) Felöntjük az egészet paradicsomlével, három decivel, szerintem pont annyi volt a flakon alján. Mínusz az a korty ami kóstolóba ment, s a másik három mert finom... Kár hogy nincs vodka itthon, mert bors akadna. Nó, egye fene, legyen pálinka simán.

Aznavournak csak a  végén, mert ezek előtte boroznak s utána pálinkáznak.

A tésztát akkorára simítjuk mint a sütőtál feneke, meg a pereme, bele is simogatjuk a tálba meg az oldalába, s ráhintjük azt a hej de szárazra facsart cukkinit, azért még egy kicsi csepeg belőle, ha jól megszorítjuk. Aztán rá a túrót, azt a büdöset a fagyasztóból s végül az egész tojásos-paradicsomos cuccot, amit hirtelen ötlettől vezérelve kakukkfűvel és rozmaringgal bolondítottunk, mert oregano nincs.

Még egy pálinka, még egy sárláznávur s fél óra előmelegített sütőben.

csendes vasárnap délután pácolás idején

itt tartunk most...

A gömbölyű felsált bepácoltam, s most várok türelmetlenül. A murok és zeller hosszant felvágva, elég darabosra, tányérra halmozva pihen, s a hagyma is apró már, hosszukó-vékonyra vágatott. A hús zúzott foghagyma, igen durván tört bors, kakukkfű és néhány szelet citrom társaságában szívja magába a barna sört, egy nejlonzacskóba fojtva. El leszünk így egy ideig, ameddig a türelmem el nem fogy, a pácolás kárára.

***

Aztán serpenyő hevítés következik, meg jólmegfontolt ablaknyitás. Kevés olajon a felsál zamatát bezárjuk egy kis kérgesítéssel, és a sülthús ízű olajba szórjuk a zöldségeket. Annyi ideig hagyjuk, amíg átveszik az ottfelejtett sercegő zamatot és már ők is sültmarhának képzelik magukat. Sót, borst s egy kis kakukkfüvet szórunk az egészre, majd a rend kedvéért barna sörbe megúsztatjuk az egyveleget.

Tál és ler. Alul az identitászavaros murok meg zeller meg hagyma, rá a zamatot kérgesen őrző hús. Főtt sört neki de bőven, de barnát, s rá egy szelet alufóliát.

Türelem. Sok türelem. S egy pohár vörösbor. (Na nem a húsra...)

S mikor már az ellenállhatatlan nevű marhadarab s az őt körülvevő szósz illata elviselhetetlenül incselkedik, egy kis fedetlen sütés, hogy piruljon, ha eddig ugyan nem szégyellte meg magát így visszaélni az ember türelmével...

Kés. Tányér. Vörösbor. 
Valami testesebb fajta.

***

Ilyen lett:

elkészült