passió - énekelt, illetve olvasott evangélium virágvasárnap és nagypénteken

Pilátus vasöntő volt, Szent Péter pedig nyugalmazott kárpitos. 
Néha cseréltek. 

Az evangélistát a kántor énekelte. A kárpitosnak jellegzetesen reszelt a hangja, amint letagadta közelebbi ismeretségét nagyapámmal, aki Jézus volt. „Én nem ismerem ezt az embert” - reszelte fennhangon, pedig akkor már egy utcában laktak, s két ujjal viszonozta nagyapám kézfogását. Nyújtotta volna a többit is, de nem tudta, mert a kárpitos-kötelek feszítésétől már nem mozdultak. 
Ő kárpitozta újra azt az ágyat is, amelyikben aztán mindenki meghalt. 

„Bizony mondom néktek, valaki közületek ma engem elárul” – jósolta meg a fátumot Jézus a karzatról, de ezt a kórus nem vállalta. Az egyik hölgy a többinél is jobban kételkedett a dologban, mert hangja kivált a többi közül mikor kérdezte: „Csak  nem én vagyok az, Mester?” 
De nem ő volt, hanem a szemüveges Júdás akit valahonnan messziről csábított a kisvárosba  a nagy gyár.

A kakas mindig kikészített. Valahogy drukkoltam Péternek, hátha megússza ezt a letagadásos dolgot. Szimpatikus volt nekem, már csak azért is, mert levágta valakinek a fülét. Aztán sosem úszta meg, mert a karzatból felharsant, hogy „akkor megszólalt a kaaakaaas”. 
Tudtam. Puffneki.

Aztán lementek a karzatból a teknő-mélységűre koptatott lépcsőn, a templom udvarán kellemes ünnepeket kívántak egymásnak, a gyermekek rúzsos puszikat kaptak a néniktől, a bácsik kezet fogtak egymással. A történethez elválaszthatatlanul hozzátartozik a napsütés, a templom szomszédságába lévő tömbházak mellett virágzó fák és egy régi Ford, amit az Amerikába származott fiú vásárolt az atyának. Csak a szentlélek tartotta össze. Akár a kórust,  a híveket s mindannyiunkat a templom udvarán.
“Azok elmentek, lepecsételték a követ, és őrséget állítottak a sírbolt elé.”



A fenti szösszenet nem jöhetett volna létre a húgom fantasztikus  emlékezőkészsége és humora nélkül. 
Az esetleges hasonlóságok véletlenszerűen esetlegesek.