kérem a vonatomat!

Ma reggel óta, úgy érzem jár nekem. A vasúti átkelőnél vártam, hogy a vonat menjen és meg jöjjek. A vonat el is haladt előttem, meg a mögöttem álló kocsi előtt, meg a vasút túlsó oldalán vesztegelő mikróbusz és a mögötte álldogáló autó előtt. Szépen ki volt világítva, ültek benne ketten. Nekik már van egy egy fél vonatuk. (A mozdonyvezetőt nem számítjuk, neki mozdonya van.) A vonat elment, én egyesbe kapcsoltam és egy kis gázt is odadörgöltem, hogy ugorjunk, mert sietnék, de a jelzőlámpa továbbra is piros maradt, és mélabúsan harangozott. Kézifék, türelmetlen sóhaj, várakozás. A másik irányból is elhaladt a vonat, volt benne fény, talán az alagút végére vitte. Utas egy se'. Szóval, az előbbi vonat két utasára, most már akár egy egy teljes szerelvényt is számíthatunk, persze kivéve a mozdonyt, mert az a masinisztáé. Az én sorom közbe egy tele busszal gazdagodott. Kuplung be, majd vissza, mert továbbra is piros. Csezmeg. Jön a vonat. Spórolós, vaksötét és szinte minden vagon hálókocsi. Az előbbiekre alapozva valószinűségszámításomat, ezen egy utas kéne hogy legyen. Na jó, a gépésszel kettő, de azt nem számítjuk, mert ő elöl ül és igazítja. Hogy igazítaná bele! Kétszer! Még mindig nem vált és kolompol panaszosan, én meg benyomott kuplunggal váltok fel-alá ötösig s vissza, mert már rég Kolozsváron lennék, s ha beérek a munkába úgy megírom, hogy nekem is adják ide a vonatomat, ha ebbe' az országba' már mindenki különvonattal furikázik a sorompóm előtt, ahol már az áruszállítók is felsorakoztak a szemközti sor végére. Hát hol az igazság, hogy mi, itt a sorompó két oldalán sorsközösséget vállalva szinte ötvenen, egy fél órája tűrjük, hogy mindenki különvonattal és különmozdonyvezetővel, aki különben is igazítaná a, hogyajókurva... Fütty. Vonat. Tele. Borult a statisztikám, oda a vonatom!