don pablo, limából

Gondosan megborotválkozott, még keskenyebbre nyírta amúgy is szinte pengevékony, az évek dacára is szénfekete bajszát. Hozzászokott, hogy kreol bőre már inkább hamuszürke, s csak az apró foltok és anyajegyek barnák rajta. A krémszínü vászonöltönyt vette fel, mint mindig, ha meleg nyári napokon utazott. Régi, kissé lyukas de frissen vasalt kék csíkos szegélyű zsebkendőjével megtörölte aranykeretes szemüvegét, amely most is kissé ferdén ült az orrán, de ez a ferdeség hozzátartozott Don Pablóhoz, akár csak az aktatáskája. Mindig volt aktatáskája és mindig magával vitte ha utazott. Igaz, nem a régi marhabőr táska, hanem új, piros. Néhány éve jókedvre derítette ez a szín, és egy pillanatig arra gondolt, mi lenne, ha piros zoknit húzna a vajszínü nadrághoz és hófehér, enyhén kitaposott hegyes orrú cipőjéhez. Végül a bézs zokni és a szalmakalap mellett döntött, kiment a limai állomásra és felült a vonatra. Tíz óra kettő perckor leszállt Kolozsváron. Láttam.