kamaszkölni

Voltunk locsolni a város legöregebb kurvájánál is, aki már nagyon öreg volt, és összkamaszkori fantáziánk sem tudta elképzelni mestersége gyakorlása közben, és voltunk az idős hölgynél akit fiatalkorában a báró is megkocsikáztatott egy másik kisváros főterén. Anyukák és tanárnők, osztálytársak és legalább egyikünk számára teljesen ismeretlen, kötelező módon meglocsolandó hölgyek szerepeltek az íratlan listán, amelyet pont úgy be kellett tartani, mint az íratlan szabályt és ha egy hervadozó virágszál kimaradt, vissza kellett fordulni és még egyszer bejárni a városnak azt a részét, amelyről azt hittük, hogy ott már mindenkit meglocsoltunk. A tojást határozottan elutasítottuk, s ha nem sikerült a sarkon megettük, mert mi már szivaroztunk is egy-egy helyen, ahol elég cinkosnak véltük az anyukát ahhoz, hogy ne áruljon el a mi anyukánknak, aki úgy tudta, hogy a másik cigizik s én nem s az ő anyukája is úgy tudta, csak fordítva. Tisztelettel néztünk a férfiakra, akik képletes beszédéből kiéreztük, hogy ej ha akkor nem még most is, de hát most már mindegy. Határozottságba álcáztuk a félszeg kézfogást, és furcsa volt összepuszilózni a minden nap látott, ünneplőbe öltözött osztálytársnőkkel, és a ritkán látott, évről évre duzzadóbb keblű nővéreikkel. Le kellett ülni az alacsony fotelbe, a kisasztal mellé, rajta makramé, tálca, sóstangli és egy csomó édes, amit ugyan kívántunk, de már tudtuk, hogy sóst és vizet arra a rengeteg kispohár színesre, amit csillogó szemű asszonyok belénkdiktáltak. Hát igen.

a kis kertészlegény panaszai a kisváros elmúlása ellen

Most már sehogy nem jut eszembe, hogy a férfiak ugyanazzal a nyakkendővel jártak e minden évben locsolni, vagy több is volt nekik hasonló, de az biztos, hogy minden évben ugyanazok érkeztek az anyám házához húsvét hétfőjén locsolni, legfeljebb kissé más sorrendben. Az öreg szomszéd, aki Amerikában született és hetven évesen is neheztelt a szüleire hogy hazahozták, még délelőtt átjött. Majd érkeztek a többiek, felnőtt férfiak, akik kamaszkori zavart és illatfelhőt hoztak. A két kőműves már nem volt fiatal, láthatóan az volt a stratégiájuk, hogy a legtávolabbról indulnak el visszafele, így volt némi esélyük a hazaérésre. Volt aki azzal próbálta kijátszani a kisvárosi locsolókörűt minden pohárban leselkedő veszélyeit, hogy autóval indult útnak, amit aztán egyszer csak valahol mégis otthagyott. Összeszokott két-hármas csapatok is jöttek, ugyanazzal a tavalyi kölnivel vagy sprayjel mint tavaly vagy csak nagyon hasonlóval. Délelőtt már nem mondtak verset és még nem vittek tojást ezek a felnőtt emberek, délutánra előkerültek a vihogósra sikeredő pajzán versek és az öltönyzsebben meglapuló zöld és piros tojások. Érkeztek az örök bohémek, akik az udvarról szedett virággal jöttek és csak nagyon későre mentek, a pártelnök és a pap külön -külön, a gázos és a mozdonyvezető együtt, a vasöntő ritkán és a két tévé szerelő s a harmadik akire nem emlékszem mindig. Ugyanazok az emberek és ugyanazok a nyakkendők, ugyanazok a történetek és ugyanazok a kölnik, évről évre, évről évre s de rég vége, s... én kis kertész legény...

Uram Király, én ünnepelni mentem

Egyik magyarok üzentek a másik magyaroknak, aztán a másikok az egyikeknek, s közbe úgy tettek, mintha a románoknak üzengetnének, akik nem is voltak ott. Ezt hát kivívtuk, ünnepelhetünk, ahogy nekünk tetszik: magyarokul, magyarul, sok zászlóval, sok himnusszal, oda se jön már román emberfia, csak elvétve, vagy rendőrnek öltözve. A zászlóink, régiek és újak rúdjába kapaszkodva azonban ünnepelni nem tudunk, csak üzenni egymásnak, bár ott állunk egymás mellett, elmondhatnánk emelvény, mikrofon és és gondosan beszervezett tapsoló tömeg nélkül is, hogy nem szeretjük egymást. Érdekesebb így, kihangosítva és lefordítva, hogy értse az is, aki nem akarja.