vasárnap reggel

Garfielddal egyszerre dugtam ki az orrom a takaró alól, másodszor. Először egy menyét rágta a kakas lábát a hóban, aztán a Hupikék Törpikék következett, akkor már derűsnek ígérkezett a nap, a borongós őszi időjárás ellenére. Szilveszter és Tweety közben elképzelhetőnek tartottam, hogy nem lesz nagyon kellemetlen fát hozni és tüzet rakni. A tűz gondolatára elszenderedtem, majd Garfielddal egyszerre nyitottam ki a szemem, másodszor. Ma kivételesen a lasagne mellé tükörtojásos bacon is előfordult Jon Arbuckle tányérjában, amíg Garfield el nem tüntette... Hmmm... és igen, volt a fagyasztóban némi tojás mellé süthető császárszalonna. És van savanyóuborka és kenyér és sör és némi pikáns ketchup, Mamma Miás maradék... és sör... és tüzet is raktam... és meleg van... és ááááoooorrrhhgggg azt hiszem lefekszem... ha alszom éhes leszek, ha eszem elálmosodok... Remélem kora délután is lesz Garfield...

Azt hiszem megöregedtem.

Azt hiszem megöregedtem! Az már rég zavar, hogy zene van a kocsmában, de régebb ezt nem hoztam összefüggésbe az öregedéssel. Az, hogy jó ideje nem járok kocsmába, csak igen ritkán, már aggodalomra adhatott volna okot. Bementünk leültünk, a zene ordított, mi is ordítottunk, pedig csendes beszélgetésre vágytunk. Ahogy egy-egy zeneszám véget ért, a szomszéd asztaloknál ülők beszéde is normálisra halkult néhány másodpercig, majd az újabb zenét ismét túlharsogva újra kezdődött az ordítás. Amíg nem jártam Prágában azt hittem bennem van a hiba, csak én nem tudom elviselni a zenét a kocsmában, de ott rájöttem, hogy a kocsma az kocsma, és nincs benne zene. Egyáltalán. Ha már nem cigarettázom, kicsit füstölögtem magamban, hogy, ezek az úgynevezett „kolozsvári magyar kocsmák” tulajdonosai állítólag értelmiségiek, igazán megtehetnék, hogy nem bömböltetik a zenéjüket... de megzavartak a füstölgésbe valami lányok, akinknek korát első látásra nem tudtam megállapítani... vénülök... gondoltam, és nem értettem milyen varázsszót kérnek tőlem. Aztán rájöttem, hogy a szomszéd asztalnál játszanak valamit, és a játék valamilyen folyománya lehet, hogy az asztaltársaság hozzám küldte őket varázsszót kérni. Belementem, Dumbledore! Vágtam ki egy szerintem tetszetős varázsszót. Miiii? Kérdezték a lányok. Istenem... vénülök, ezek az ifjú hölgyek nem is hallottak Albus Percival Wulfric Brian Dumbledore professzorról? Milyen iskolába járnak ezek? Elmentek. Tovább ordítottunk, zenevégen bensőségessé halkultunk, majd ismét ordítottunk egy kicsit, miközben arra vártam, hogy az alkoholmentes sörömből elolvadjon a jégdugó... öregszem, gondoltam, mikor a játékos asztaltól átküldött nagyon fiatal ember Párizsba hívta sörözni egyik kolléganőmet... értem én, hogy nagyban megy odaát a játék, de zavar, és még bénán is csinálja ezt a büntetés-udvarlósdit... vagy csak én vénülök? Mire a söröm ihatóra olvadt, a szomszéd asztal ifjú játékosai közül néhány ismét büntetésbe keveredett, és a kocsma közepén, kórusba-fogódzkodva rázendítettek a Himnuszra. Azt hiszem megöregedtem.